Love story

8 éve találkoztunk először! A Fertő-tó körüli túránkról tekertünk hazafelé, már nem messze voltunk otthonunktól. Simontornya belterületén jött szembe. Nem tudtam róla levenni a szemem. Más volt mint a többi! Különleges, mégis mintha már ezer éve ismerném. Soha nem láttam még szebbet. Szerelem első látásra? Van ilyen? Azt hiszem ez az volt. Prima vista. Ahogy az olaszok mondják. Heves vágyat éreztem, tudtam addig nem nyugszom míg nem lesz enyém. Néztem kecsességét, ahogy a nyári délutánon elsuhant mellettem. Csak néhány perc volt, mégis valami véglegesen megváltozott bennem. Aztán elment, és én még a nevét sem tudtam megkérdezni. Hazaérve az internetet kezdtem el faggatni Róla. De mivel azt sem tudtam hol és mit keressek, így szinte lehetetlen volt megtalálni. Aztán kicsit elfelejtettem, az évek elsodorták, halvánnyá fakították az emlékét. Néhány hónapja eszembe jutott. Különböző kereső szavakkal próbáltam a nyomára akadni ismét a világhálón. Én lepődtem meg a legjobban, amikor a kereső lista több magyarnyelvű találatot is tartalmazott. Dobogó szívvel, és immár erősen reménykedve nyitottam ki az első találatot. És igen! Ott volt a képen. Ő az! Sőt! Válófélben van az eddigi párjától. Tudtam eljött az én időm, néhány napnyi telefonálás és egyeztetés után, már a randevú időpontja is megszületett. Június 12. Az lesz az én napom. Az előző éjszaka már alig tudtam az izgalomtól aludni! Ilyen lassan még vonat nem ment, Budapestig. De egyre közeledett az idő. A Moszkva téren találkoztunk, együtt mentünk a Margit-szigetre. Ízlelgettük egymást, próbáltam kitalálni milyen lesz hosszútávon ez a kapcsolat. Tetszik-e majd évek múltán is, amikor már nem lesz ilyen tökéletes, mert az idő egyikünket sem kíméli. Én tudom, hogy vígyázni fogok rá ahogy csak tudok, de mindentől megóvni lehetetlen vállalkozás, hiszen balesetek bármikor történhetnek. Hazafelé a vonatban szótlanul néztem, alig vártam, hogy végre kettesbe legyünk, csak Ő és én! Amikor a vonat megállt lágyan lesegítettem, és elindultunk hazafelé a sötétben. Csak a Hold világított az éjszakában, és én éreztem nem tudok többé élni nélküle. Most már a nevét is tudom! Úgy hívják Rekumbens kerékpár! :)

Ride in the rain

Érdekesen indul ez a nyár, legalábbis a tavalyihoz képest. Szerintem tavaly egész nyáron nem esett ennyi eső, mint az elmúlt héten, de ezt nem tudom bizonyítani! :) Munkatársaim eddigi sejtéseit, miszerint elmebeteg vagyok ezen a héten sikerült mély meggyőződésre váltanom. Hiszen már az is sok volt nekik, hogy vagyok olyan "őrült", és kerékpárral járok a 15 km-re lévő munkahelyemre, de az hogy minderre esőben is képes vagyok, számukra kétséget kizáróan bebizonyította hogy valami nincs rendben a fejemben. A poén az, hogy igazuk van. Sok minden nem úgy van az agyamban, mint az átlagéban, hogy melyik a jó és a rossz, ez csak nézőpont kérdése. Lássuk be, senki sem szeret megázni. De miért? Ez nem kénsav, csak víz. Ha van fontos vegyület számunkra, akkor ez mindenképpen a legfontosabb. Számomra az eső pontosan egyenértékű a napsütéssel. Igen. Egyformán szeretem őket. Számomra például sok mindennél kellemesebb egy csendes esőben történő tekerés. Mindenképpen előtérbe helyezném, ha választanom kell a zsúfolt busz és a kerékpár közt. Ha valaki utazott már átázott emberekkel megtömött buszon akkor tudja miért. Továbbá számomra sokkal kellemesebb esőben tekerni, mint 35 fokos hőségben. Egy nyári zápor ugyanúgy képes frissítőileg hatni rám, mint a növényekre. Ilyenkor úgy érzem a természet része vagyok. Ez is egy olyan megtapasztalás, amitől egy hibás szokásmechanizmus következtében az emberek többsége kizárja saját magát. Csak nevetni tudok a bevásárlóközpontoknál a parkolóban hezitáló embereken, akik az esőben autójukig nem hajlandóak elmenni, mert az a néhány csepp víz leküzdhetetlen akadályt képez számukra. A másik típus, aki képes egy bejárathoz közeli parkolóhelyért ölre menni bárkivel, csak azért, hogy néhány lépéssel rövidítse a távolságot amit az esőben kell megtennie. Miközben mindenben keressük a természetességet, a nyilvánvalót a bolygó egyik legtermészetesebb jelenségét idegenként kezeljük. Az igazán gazdag emberek már régen megvásárolták volna a lehetőséget-ha lenne ilyen- hogy soha ne essen az eső. Még szerencse, hogy a természet öntörvényű, és ha olyan kedve van egy mozdulattal képes elsöpörni az őt kizsákmányoló parazitát az embert. Mit kapok az esőtől! Önbizalmat. Mert én ennyivel is több vagyok másoknál, bármikor esőben is letekerek 15 km-t. Állóképességet. Mind fizikai és mentális értelemben is, ugyanis kell ehhez egy buddhista szerzetes türelme és belenyugvása, hogy eltűrd, hogy megázol, esetenként már fázol is, és a melletted elhaladók lefröcskölnek, akarva-akaratlanul (az arányt nem tudom :)). Szépséget. Egy esőfelhő a maga halálosan veszélyes gyönyörűségével nagyon szép tud lenni. Az eső utáni felszálló pára látványa sem utolsó. Elégedettséget. Látom a megújuló természetet, ahogy a szárazságtól eltikkadt növények új erőre kapnak, a vetések sötétebb zöld árnyalatba öltöznek, látom a tollászkodó madarakat, és közelebb érzem őket magamhoz és a gondolataimhoz, mint embertársaimat. Minden élőlény számára megtörtént, ami már milliószor az elődök életében. Átélték az egyik természetes jelenségét a planétának. Esett az eső. Mi is ebben a tragédia? Biztos, hogy az én hozzáállásommal van baj? Én bicajozom esőben. Mások a plázában vásárolják közben azt a szemetet, amit holnap fogok meglátni az útszélére kidobva. Ez értelmesebb tevékenység? Nem hiszem.