Szerelem és Halál

Szerelem! Az emberiség létének hajnala óta próbálja megérteni, mégis ma sok ezer év múltán sem tudunk többet róla, mint kezdetben. A sok miért, és hogyan, megválaszolatlanul maradt ennyi időn át, a lényeg közelébe talán leginkább a művészet jutott, akik néha néhány hanggal, egy jól eltalált mondattal, közelebb kerülnek ahhoz ami megmagyarázhatatlan. A művészek mint Isten által kiválasztott igazmondók, az arra fogékonyaknak néha fellebbentik egy pillanatra a fátylat, amikor egy előadás közepén elakad a lélegzetem, vagy amikor olvasás közben leeresztem a könyvet és azt mondom: "Igen ez az!". A legszerencsétlenebb próbálkozás a tudomány részéről történt, akik a kémia nyelvére fordították a két ember közt zajló csodát. A tudomány hívei elhitték (ezt is), hogy ez ennyire egyszerű. Néhány kémiai anyag termelődése, és máris kész a szerelem. Én ebben nem hiszek, ez így túl romantikátlan. Nem hiszem, hogy életre szóló kapcsolatok léte, csak dopamin és a feniletilamin szintektől függne. Kell még valami más, ami a varázslatot okozza. Engem leginkább az a kérdés érdekelne, hogy "Miért pont Ő?", és most ne jöjjön senki a feromonokkal. Miért járkál el két ember egymás mellett hónapokig, évekig, és mitől lobban be az a bizonyos szikra? Ha utólag vizsgáljuk a történeteket, ezernyi apró esemény sodorja őket nyílegyenesen egymás felé. Érdekes lenne tudni, hogy a végkifejlet akkor is bekövetkezne, ha az egyik szereplő életéből kivennénk egy ilyen "irányító" tényezőt? Valószínűleg nem! Végzetes erők fognak össze, s néha teljesen átláthatatlanok a célok. Tíz évig sínylődnek emberek jónak hitt, vagy abszolút rossz házasságban, mire megtalálják azt, akivel minden napjuk ünnep lesz majd életük végéig. A szerencsésebbek rögtön elsőre találkoznak. Vannak akik soha sem találkoznak. Hely- és időablakok együttállása szükséges ahhoz, hogy egy kapcsolat létre jöhessen. Egy bizonyos időszakban, csak korlátozott számú nő és férfi tud egymásra találni. Hiszen hiába él az ideálom tőlem 1200 km távolságban, ha én nem szerzek róla tudomást, illetve hiába ő a legoptimálisabb számomra, ha még kislány vagy nyugdíjas. Azokat, akik ezen a szűrön még átjutnak, kizárja az esztétika, és amit az ember még rá tud pakolni, egzisztencia, higiénia, szellemi szint stb. amiből tulajdonképpen a szimpátia táplálkozik, vagy az ellenszenv. Az irodalom lantosai évezredeken át énekelték tele az emberek fejét azzal, hogy a szerelem egy és örök. Ebből táplálkozik a társadalmi elvárás, mely szerint illendő lenne egy emberrel leélni az életünket. Persze ez sem ilyen egyszerű, hiszen bármilyen messzire is jutottunk az afrikai szavannától négymillió év alatt, őseink génjeinkbe kódolták végzetünket. A szerelem heve a mai pároknál is kiég két-három év elteltével, ha nem korábban. Az Egyesült Államokban készült statisztikai adatok szerint a válási szám 3 illetve 7 év elteltével (az első illetve a második óvodás korúvá váló gyermek után) a legmagasabb, a házasság keretein belül maradva pedig 2 év elteltével a leggyakoribb egy új, külső partner bevonása a párkapcsolatba. Az életünk során - a társadalmi elvárásokkal ellentétben - átlagosan 7-10 alkalommal leszünk szerelmesek. Akár öröknek hisszük, akár nem, az igény a szerelemre és a szerelmi párkapcsolatra nagyobb, mint valaha. Elisabeth Allgeier professzor a Szerelem és párválasztás című cikkében közölt adatai szerint a megkérdezett egyetemisták közül a férfiak 87%-a, a nőknek pedig 91%-a állította, nem lépne házasságra olyannal, akihez nem fűzik romantikus érzelmek, még akkor se, ha egyébként minden téren megfelelne az elképzelt ideálnak. Arra a kérdésre, elég indokként szolgál-e válásra, vagy új kapcsolat kialakítására a szerelem megszűnése, a megkérdezettek 33%-a nemmel, 50% viszont határozott igennel válaszolt.
Persze van az emberek életében még egy ilyen nagy játékos, akit ugyanúgy képtelenek vagyunk megfejteni ősidők óta. Ő a rettegett Halál. A Szerelmet talán el lehet kerülni egy életen át, Őt nem. Vele muszáj találkozni. A találkozásból még idejében sikeresen visszatérők beszámolói szerint nem akármilyen élményre számíthatunk. Persze vele kapcsolatban a legnagyobb kérdés, hogy mi lesz utána. Optimisták szerint kell, hogy legyen Valami! Pesszimisták szerint semmi sincs utána, csak a teljes megsemmisülés. Szerintem nem az a lényeg mi lesz utána, sokkal fontosabb mi volt előtte. Az ember nagy mester ha ideológia gyártásról van szó. Mivel nem tud szembesülni a gondolattal, hogy az ami ma ő, az talán holnapra már csak néhány kg holt anyag lehet, ezért kitalálja hogy a Halál az nem lehet cél. Biztosan követi valami, ahova üdvözülés, lélekvándorlás, ufók által, de mindenképpen valami felsőbb természetfeletti hatalom segítségével jutunk. Ez jó ha így van. Talán. De nem kéne azzal foglalkozni inkább, hogy ezt a villanásnyi időt hasznosan töltsük el mostani életünkben? És ha nincs több lehetőség? Ha ez csak egyszeri ajándék? Ha csak egy véletlen kombináció volt a kozmosz rulettasztalán, hogy ez a szám jött ki és létre jöttünk? A Halál nagy vezérlő termében sok milliárd óra számol visszafelé. Méri az Életet! A számlálók közül csak kevés mutat egyforma számot, és minden másodpercben van egy amely eléri a nullát. Nem tudjuk mi van mínusz egy óránál. A temetők hallgatnak. Néhány kuruzsló (vagy áldott kiválasztott) állítja, minden megy tovább. Ebben jó hinni, de bizonyosság csak saját tapasztalatból gyűjthető. Én azt szeretném, amikor az én számlálóm mínuszra vált, legyen néhány ember akinek eszébe jut egy mondatom, egy mozdulatom, egy mosolyom, amit csak én tudtam számára adni. Azt hiszem ez minden, ami marad.

Szerelem és Halál. Szép páros. Felületesen átfutva a témát talán úgy tűnhet semmi közös nincs bennük. Mégis nagyon sokban hasonlítanak. Hasonlít kiszámíthatatlanságuk. Állandóan itt settenkednek körülöttünk, és bármikor, bárkire képesek váratlanul lecsapni. Mindketten kreatívan manipulálják az emberi sorsok bonyolult szövevényét, és néha a legváratlanabb pillanatban, amikor a szálak találkoznak bekövetkezik az Esemény! Valaki szerelmes lesz, vagy meghal. Csak ők ketten tudnak világomlást okozni egy emberben. Azt hiszem nélkülük nem lenne Fájdalom és testvére a Sírás! De nélkülük nem lenne a Boldogság sem. A magyar nyelv amely 120.000 szóval képes mindent megfogalmazni, a "halálosan szerelmes" kifejezésben sugallja, hogy nagyon is összetartoznak ők. Összetartozásukat számtalan szerelmes öngyilkos is bizonyítja, akik életében a Szerelem csak besegített, hogy tálcán kínálja társának a következő áldozatot. Igaz néha a Szerelem is használja ezt a trükköt, a Halál segítségével hoz össze addig két ismeretlent. Jól megférnek ők.

"Amikor gyöngéden beszélsz egy nővel, vagy a hatalmasokkal alkudozol, vagy a locsogó ostobasággal vitatkozol, tudjad, hogy mögötted áll a halál és válladon át hallgatja a párbeszédet. Csontarca figyelmes és vigyorgó. Mert akármilyen szavakkal vitatod is igazad, a halál tudja, hogy vitádban az utolsó szót ő mondja ki. Gondolj erre, mikor ígérsz, alkuszol vagy érvelsz." (Márai Sándor)

M6 a 212 km-nyi halálút

A tervek szerint hazánk autópálya- és autóút szakaszainak hossza 8 éven belül eléri a 2530 km-t. De kell-e ez nekünk?

Vegyes érzelmekkel figyelem az M6-os autópálya építését. Nyár végén elkezdték az előkészületeit a lakóhelyemet is erősen érintő Dunaújváros -Szekszárd szakasznak. Mint bringásnak az építkezés ideje alatt ez megkeseríti az életem, hiszen a környező utak forgalmát jelentősen megnövelte az építkezés beindulása. Az eddig sem veszélytelen közúti kerékpározás, most hatványozottan lett veszélyesebb, de ez van. Valamilyen szinten örülök ennek a beruházásnak, hiszen talán az autópálya beindulása, az eddigi utak forgalmát egy kicsit tehermentesíti, ezáltal, talán, a kerékpározás egy kicsit biztonságosabb lesz. Lakóhelyemen átnyúló 63-as út már alig tud megbirkózni a napi forgalommal, a főúton gyalogosan átkelni a falun belül, már komoly kihívást jelent. Sajnos több jót nem tudok az autópályáról mondani. Amikor elkezdtem ez ügyben kutakodni ezt találtam:

"Az autópálya építés nem cél, hanem eszköz, az adott gazdasági, társadalmi célok érvényesítésére

Ezek a célok:

• az ország európai hálózatokhoz való kapcsolása,
• az átjárhatóság javítása (ezzel a Balkán és Ukrajna Magyarországon keresztüli jobb elérése),
• az ország egyes térségei transzkontinentális folyamatokba kapcsolása ,
• az ország térségeinek jobb feltárása , kapcsolataik javítása,
• településekről az átmenő forgalom kivonása, ezzel élhetőségük javítása,
• a mobilizációs igény-kielégítés minőségének biztonságának javítása,

mindezekkel az egyes térségek kiegyensúlyozott fejlesztése és az ország egésze versenyképességének javítása." (Forrás: http://www.fomterv.hu/hun/cimlap/cimlap.htm)

Remélem érzi a kedves olvasó, hogy ezek a "célok" mennyire motorizáció centrikusak, mennyire nem veszi figyelembe több millió ember érdekeit. Megkérdezném. Megkérdezték valakitől, hogy szeretne-e autópályákat az országban? Egy olyan országban, ahol a GDP közel 100%-a az államadósságunk törlesztésére fordítódik. (Aki nem hiszi a számot járjon utána!) Egy átlag magyar család, vajon évente hány kilométert fog ezen a csodasztrádán utazni? Az autópálya kilométerenként 1.25 milliárd forintba kerül. 212 km a teljes hosszúság, tekintsünk el attól, hogy a már megépült Budapest-Dunaújváros szakasz költsége ennek majdnem duplája volt (Mellesleg szerintem nincs ember az országban aki megtudja, vagy megmeri mondani a pontos számot.) Tehát ez az út nagyon drága mulatság azt leszögezhetjük. De még csak nem is ez bánt engem. Bármennyit keresem, senki nem ír egy szót sem, a nyomvonalon óhatatlanul bekövetkező környezetrombolásról. Erről nem szokás cikkezni. A beton és a bitumen a mai ember tudatában, már annyira a környezet része, hogy nem is gondolunk bele ennek abszurd mivoltába?

Ma délután kihasználva a ragyogó napsütést meglátogattam a Dunát Paksnál. Az egyik kereszteződésnél Paks határában belefutottam a nyomvonal előkészítési munkálatokba. Ez volt az a pillanat, amikor megutáltam az egész autópálya építést. Az útmentén hatalmas területen markolóval kiszaggatott fák gyökereit pillantottam meg. A gyökerek közt néhány fiatal facsemete agonizált, szinte éreztem fájdalmukat, ahogy elfogy belőlük az élet, mert valami homályos cél érdekében kiszakították őket az éltető talajból. Az emberek közömbösen autóznak el a látvány mellett, biztosan velem van a baj. Számomra ez olyan, mintha kupacba összehordott halott embereket látnék, köztük néhány még életben lévő, de már a haldoklás útján járóval. Vagy olyan mintha egy mezőn emberi koponyák fehérednének amíg csak a szem el lát, és minden lépést hangos reccsenés kísér ahogy a csont összeroskad a súlyom alatt.

Halálút. Nemcsak abban az értelemben, hogy majd emberek százai fognak autóikban meghalni ezen az úton, hanem azért mert nyomában, már a létrejötte előtt a pusztulás jár.

212 km halál. Egy gyors számolással kiderítettem, hogy ez megközelítőleg 10.600.000 négyzetméteren váltja le az élő növényzetet betonra. Ez nem tartalmazza fel-lehajtókat, hidakat, pihenőket, alagutakat, a környezőutakról felvezető utakat, a kezdőpontjuknál körforgalmakkal, csomópontokat stb. Ez csak egy autópálya, és mi van a többivel, a tervezett 2530 km-el? Ez már 126.500.000 négyzetméternyi, 12.650 hektárnyi pusztulás. Ez már egy komoly erdő vagy nem? A Gemenci erdő területe 20.000 hektár. Mit szólnának a tisztelt képviselő urak, ha holnap indítványozná valaki, vágjuk ki, betonozzuk le. Ugye, hogy mindenki sajnálná a fákat!? De így méterről méterre haladva észrevétlenül, meg lehet őket ölni. Hát nem érdekes? Nem szomorú?

Amikor nyomjátok a pedált 130-al ezen a csodaúton, gondoljatok ezekre az ártatlan bolygólakókra, akiket elsodort ez a betonhollokauszt. Gondoljatok arra, hogy az általuk termelt oxigén helyett tonnaszám kerül a levegőbe a gépjárművek által kibocsátott káros anyagok (kéndioxid, nitrogénoxidok, illékony szerves vegyületek, széndioxid, korom, nehézfémek, …) . Egy részük ezeknek az anyagoknak az útfelületen gyűlik össze, és a csapadékkal lemosódva jutnak a környezetbe, illetve közvetlenül kerülnek a talajba, a légtérbe vagy az élővizekbe, ahol súlyos terhelést okoznak. Gondoljatok arra a sok millió élőlényre, akiknek a kifordított fák, tegnap még az otthont, a lakókörnyezetet, a megélhetést, és biztonságot jelentették.

"Mindent összevetve megállapítható, hogy az autópályákat szükséges rossznak kell tekinteni. A legfontosabb az, hogy az építést úgy kell megtervezni, hogy azzal a legkisebb kárt okozzák a környezet számára." (Forrás: geográfia.hu)

Ebből az idézetből csak a "szükségest" kérdőjelezném meg. Tényleg szükséges? Eladósodott országban, környezeti és gazdasági válság közepén, kimerülőben lévő üzemanyag készletek tudatában, biztos hogy autópályára van leginkább szükségünk?

A legkisebb kár mértékéről pedig csak annyit, hogy bizonyára más lenne annak a mókusnak a véleménye, akinek az egész télre tartalékolt élelemkészlete tűnt el az odújával együtt néhány perc alatt. Ilyenkor szégyenlem, hogy ember vagyok!

Közelítő tél, vagy emocionális jégkorszak?

Akik közelebbről is ismernek, tudják rólam, hogy hidegtűrésemet illetően rokonságot mutatok, a fókákkal illetve a jegesmedvékkel!:) Persze ez a genetikámon kívül hosszú évtizedes „gyakorlásnak” is köszönhető. Mégis meglepődtem, amikor a tegnap délutáni kis bicajozás során, naplemente után néhány perccel, egy 30-as tempó feletti gurulásnál, a kezem kesztyűért kezdett sóvárogni. Ebben a percben tudatosult bennem, hogy a tél visszatarthatatlanul közeleg, persze ehhez elég egy pillantás is a naptárra, de mégis valahogy az ember a saját érzékein keresztül pontosabban megérzi ennek a valódi eljöttét. Már hetek óta nem kerékpározom hajnalban, elsősorban a kiszámíthatatlan ködök miatt, hiszen eddig sem volt éppen veszélytelen koromsötétben a 63-as útra eső 10 km-nyi útszakaszt megtenni, de a ködök beköszöntével, már nem merem vállalni ezt az utat. Egyébként is 42 éves korára az ember megtanul olvasni a jelekből, és mostanában felém minden azt ordibálja, hogy a világ veszélyes. Nem tudom miért a lakóhelyem közvetlen környezetében minden hétre jut egy tragikus baleset. Minden balesetben legalább egy ember meghal, és mintha csak hétről-hétre valaki figyelmeztetni akarna, hogy ne hívjam ki magam ellen a sorsot, mert könnyen én lehetek a következő. Így hát takarékra állítottam a bicajt, és már csak világosban tekerek, legalábbis tavaszig. Persze ha a hideg és a hó bekeményít akkor időlegesen le is állhatok nemsokára. Ez, és számomra ez az egyetlen, ami hátrányos a télben, minden mást imádok benne. Szeretem a hideget, amikor csípős, és kristálytiszta a levegő, szeretek nagyokat sétálni a ropogós hóban, szeretem a hosszú és más számára esetleg unalmas téli estéket, amikor nem tereli el a figyelmemet más program, gondolataimról és azokról akiket szeretek. Imádok egy Márai könyvvel elmerülni a nappalim foteljában, míg az erkélyajtón át kipillantva látom, ahogy a hó eltakarja az ősz színeinek utolsó nyomát. A hideg itt békét sugall, számomra nem zord, nem gonosz. Ellentétben a szívekben lapuló hideggel. Ez a gondolat, két párhuzamosan zajló eseményről jutott eszembe, aminek mostanában vagyok a tanúja.

A és B két különböző ember, mindkettőt ismerem, A-t nagyon. Lehetnének szinonimái yin és yang-nak, de mégsem, hiszen a kínai filozófia szerint ezek az ősidőktől szemben álló elemek, minden ellentétes tulajdonságuk ellenére, kiegészítik egymást, és nem tudnak egymás nélkül létezni. Erről esetünkben szó sincs. A két személy közt antagonisztikus ellentét feszül. A egy csendes, visszahúzódó, emberi értékekre nyitott, toleráns hölgy, aki az utóbbi 25 év alatt nem szerzett tetteivel ellenséget magának, generációk nőttek fel munkája során, és szakmáját élethivatásnak tekinti. B agilis, zűrös gondolkodású, pocsék pedagógus. A szakmát saját exhibicionizmusának kiélésére használja, nála a gyerekek csak eszközként vesznek részt egy műsorban, az igazi cél mindig B szereplése. B saját gyermekei a nevelés csődjei, de jól illeszkednek a mai celebközpontú világba, szemben A gyermekeivel akik a klasszikus jól nevelt gyerekek, olyan elavult, konzervatív tulajdonságokkal, mint mértéktartás, tisztelettudás, udvariasság. Természetesen mindezek ellenére A elkövetett mindent, hogy megfeleljen B követelményeinek, de hiába. Világaik, még csak érintőlegesen sem kapcsolódnak semmilyen szinten egymáshoz, és amikor dönteni kellett, hogy kinek az állása szűnjön meg A-X-Z közül természetesen gondolkodás nélkül A lett aki felmondást kapott. Persze a döntési jogkört B gyakorolta, és ebből a szempontból az sem jelentéktelen információ, hogy X és Z eleme B halmazának. Ebben az esetben nincsenek más szempontok, nem számít a szakmai tudás, és múlt, nem számít a gyerekek mindent eláruló érzelemnyilvánítása, a szülők véleménye, végre eljött az idő, hogy B leszámoljon A-val, és ez elég. Maga a lehetőség elég a gonosznak, hogy eltaposhat, nem kell más indok. A-t szeretem. Remélem nyújtok olyan érzelmi hátteret számára amely megkönnyíti ezt az időszakot számára. Persze a csata az övé, de végig mellette és érte harcolok.

Van másik két ismerősöm is. C és D.

C egy dekoratív, okos lány. D kevésbé okos és nőiesség terén kihívásokkal küzd! :) De nem csak úgy egyszerűen kövér és csúnya, hanem rosszindulatúan. A szituáció nagyon hasonló az előző esethez, az ellentét itt is kibékíthetetlen, amelyet itt is az agilisebb fél táplál, ebben az esetben D. C nem egy asztalra csapkodós típus, próbálja túlélni a mindennapokat, de nagyon sok energiájába, és rengeteg könnyébe kerül. Persze van mellette egy egész ABC-nyi ember aki szereti, de mégis amikor hazamegy, egyedül marad a könnyes párnájával, és nem képes senki tartósan megvigasztalni. D naponta fogást keres, és a rendszerből adódóan talál is hibákat C munkájában, és vígan lobogtatva a bizonyítékot rohan a mindenek felett álló K-hoz aki ezen információk alapján rögtön kirúgja C-t. Aztán mikor megtudja a teljes történetet visszavonja. Ezt képesek havonta előadni! Ettől C teljesen leamortizálódik lelkileg, D pedig nagyon jól szórakozik. A történetnek csak egyetlen megoldása van C rövidesen elhagyja a céget, és ezt teljes szívemből megértem. Az, hogy ezt ő kezdeményezi, vagy a főnökség végül is lényegtelen, hiszen mindkét módszer egy erőszakos kényszerítés eredménye.

Persze az idő telik, az általam remélt folytatás valahogy így hangzik. Mind meghalunk!

A pokolban találkozik B és D, és egy örökkévalóságon át áskálódnak majd egymás ellen, milliárdszor átélve a cserbenhagyás, a hazugság, a megalázottság érzését. Közben A és C csilingelő kacagása hallatszik a mennyből.

A tél hidege természetes dolog. De mitől hűl ki emberekben az alapvető szeretet a többi ember iránt? Miért mindig a különbözőségeket helyezik előtérbe, miért nem az a kiindulópont, hogy a másik fél ugyanolyan ember mint én, érzelmekkel, gondolatokkal, félelmekkel, az összes többi különbség nem számít. Persze B és D azzal védekezhet, hogy ilyen a világ. Csak az nem jut el soha a tudatukig, hogy miattuk ilyen, és ez nagy különbség!

Nagyon sok ember nem lát tovább saját érdekeinél, mint az a kutya aki megharapja gazdáját mert az etető tálat akarja elvenni tőle evés közben. Nem jutunk el a gondolatig, hogy a megharapott kéz holnap már nem minket szolgál, hanem az éhhalálunkat okozza.

A hideg szívekből áradó jeges fuvallat ellen nincs módszerem. Csonttá fagyaszt, ledermeszt, és kétségbeesetten próbálom a hibernált szívemet felmelegíteni. Hiszem, hogy meleget kell sugároznom, legalább körülöttem egy piciny kört felmelegíteni, megóvni ettől a gonosz fagytól amelyhez képest a sarkkörök időjárása szubtrópusi. Persze a gyűlölet hidege rám is hat, ilyenkor én is meleget keresek. Szerencsére nem kell az egész ABC-s könyvet átlapoznom, hiszen mindjárt az első betűnél van a megoldás! :)