See you later

Holnap indulok. Gyorsan letekerem ezt a néhány kilométert, és már itt is vagyok. :) Mennyire hülye tud lenni az ember, hogy feladja, a csodálatos házának kényelmét, és pusztán szórakozásból átvált egy sokkal puritánabb életmódra, ráadásul teszi mindezt "pihenés" címszóval. Furcsa, hogy tudatában vagyok egy ilyen túra összes szenvedésének, mégis vágyom rá, sőt már most tudom, hogy a megérkezést követő napokban, újra elkezd kattogni az agyam egy lehetséges jövő nyári útvonalon. A bicaj már útra kész, még néhány felszerelési tárgy a megfelelő táskákba, és reggel lenyomom a pedált, de ezúttal több milliószor kell ezt megtennem, mire újra megpillanthatom a házunkat. Persze annak is tudatában vagyok, hogy egy ilyen hosszú út veszélyes is, de mégis én nem érzem a mindennapi életnél veszélyesebbnek, hiszen csak körül kell tekintenem, és láthatom, hogy mennyi baleset, és borzalom történik az emberekkel a lakóhelyeiken belül, illetve annak néhány kilométeres vonzáskörzetében. Ennek fényében ez az utazás is vállalható, hiszen csak az idén megtett 4000 km sem volt attól veszélytelenebb, hogy maximum 200 km-es távonként tettem meg résztávonként. Most néhány nap alatt fogom letekerni ennek a kicsit több, mint negyedét.
De ez nem egy nagy csoda bicajos körökben. Ez a teljesítmény például említésre sem méltó, Harkányi Árpádéhoz képest aki a napokban érte el Nord Kapp-ot. Ő már április 24 óta teker, a 100 napos bicajtúra alatt kb. 8000 km lesz a teljes megtett út. De említhetném még Matthieu Monceaux nevű úriembert (ld. képen) is, aki 44.000 km-t tett meg 27 hónap alatt, -16 - +55 fokig terjedő hőmérséklet határok közt és 5220 méteres legnagyobb magasságú hágón átkeléssel. Szóval az én túrám, az csak egy könnyed biciklizés a természetben.:) Persze én sem itt kezdtem, és valószínűleg, nem is ez lesz a legnagyobb túra életemben, csak egy újabb lépcsőfok a sorban. Egymást inspiráljuk mi bicajosok. Vannak akik szemében én is egy követendő példa vagyok. Biztos vagyok abban, hogy ahogy a tavalyi túrám nyomán az idén sokan elindultak horvát ország felé, úgy jövőre is lesz követője a mostani utamnak, és ez rendben is van így, hiszen én előttem is vannak példaképek, és már arra is rájöttem, hogy csak idő, és elszántság kérdése az egész, gyakorlatilag bárhova képes az ember elbiciklizni, egy szint után. Remélem nem lesz gond az úton, és két hét múlva ismét itt ütögetem a klaviatúrát, és kétségbeesetten próbálom leírni ismét a leírhatatlant, hiszen ezek az élmények csak átélve teljes értékűek.
Addig is sziasztok.

Ismétlődések

Tegnap reggel nem a szokott útvonalat választottam a napi edző körömül, és így esett, hogy elhaladtam régi cégem előtt, ahol valamikor a nyolcvanas években pályakezdőként dolgoztam. A vállalat a hetvenes években élte virágzását, és amikor én a nyolcvanas években még tanulóként odakerültem, már leszálló ágban volt a "cuclista" rendszerhez hasonlatosan. Tizennyolc évesként persze ebből én nem sokat éreztem. Volt munkahelyem, mint akkoriban mindenkinek, és TMK lakatosként nem kellett megszakadnom a kemény 13.5 Ft-os órabéremért. Furcsa dolog volt erre visszaemlékeznem tegnap reggel, amint az elhagyatott gyárépületeket szemléltem. A telephely minden részletét az enyészet alakítja már egy ideje. Úgy éreztem magam, mint a falunk vasutállomásán érzem minden egyes alkalommal, ami számomra még alig látható nyomokban őrzi, az egykor forgalmas kis állomást, ahonnét sokan indultak munkába, vagy hosszabb útra minden nap, és a mai állapotok, már csak ennek az egykori virágzásnak az árnyékát őrzik. Nosztalgia. Van rá szó. Igen nosztalgiával gondolok vissza, az egykori cégre, ahol dolgoztam, éppen úgy mint a vasútállomásra, amelyről kiindulva szüleimmel mindig érdekes kirándulásokra indultunk, hiszen már maga a vonat (424-es sorozatú gőzmozdonnyal) önmagában is nagy élmény volt. Az egykori vasútállomás épülete lebontásra került, a mechanikus sorompókat automata fényjelzőberendésre cserélték, a valamikori három vágányt pedig egyre redukálták. Az állomásból megállóhely lett, ahol csak elvétve száll le, vagy fel valaki, a csak nagyon ritkán járó szerelvényekre. De mi lett a céggel? Senki nem tudott mit kezdeni egy ilyen sokoldalú üzemmel, aminek külön szerszámgyártó részlege, öntödéje, horganyzóüzeme, présüzeme, zártszelvényhúzó berendezése, és egy akkoriban nagyon modern CNC forgácsoló üzeme volt? Valójában nem tudok a történtekről semmit. Az embereket fokozatosan építették le, így lett az egykori TMK műhely létszám húszból kettő a végére. Én ekkor már régen nem itt dolgoztam. A gazos udvart nézve, amelyen akkoriban olyan sokat koptattam a cipőmet, eszembe jutottak az akkori hihetetlenül fontos problémák, amelyek halasztást nem tűrtek, és bármi áron meg kellett oldani őket azonnal. Mennyire jelentéktelen dolgok ezek már ennyi év távlatából! Eszembe jutottak agilis vezetők, pártvonalon felkapaszkodott helyi istenek, akik a rendszerváltás után a portásfülkében találtak csak állást. De eszembe jutottak kedves kollegák is, akik nekem a pályakezdőnek rengeteget adtak, szakmailag, és ami ennél sokkal fontosabb emberileg. Míg élek őrzöm emlékeimben Gyuri bácsit az öreg szakit, aki olyan alázattal állt hozzá minden feladathoz, hogy azt csak csodálni lehetett, és mindig volt türelme ahhoz, hogy elmagyarázzon dolgokat, és hogy elviselje a kezdeti ügyetlenkedéseinket. Jelenléte mindig megnyugtatóan hatott rám, és úgy gondolom mindazt, amit tudok a szakmámról, neki, és még néhány hasonló embernek köszönhetően tudom, az iskolának ebben vajmi kevés része van. Tovább kellett gondolnom ezt, és rögtön adódott a kérdés, hogy vajon hol vannak mára ezek az emberek? Sajnos a legtöbbjük már nem él. A magyarországi férfiak, akik egész életükben egészségtelen munkahelyeken rongálták az egészségüket (no meg alkohollal, és cigarettával), csak nagyon kevesen érték meg a hetven éves kort. Az akkori középkorúak, most ötven-hatvan év körül járnak, ha szerencséjük van valahol még dolgoznak. Most én is egy középkorú dolgozó vagyok, aki valamilyen módon hatással van a nálánál fiatalabbakra. Én is ugyanígy emlékeket hagyok bennük, és amikor egyszer majd húsz év múlva a mostani cégem gazosodó udvarát megpillantják, eszükbe fogok jutni én is. Az őrült, aki biciklivel járt dolgozni, és mindig énekelt. Talán az is eszükbe fog jutni, hogy mindig jó kedve volt, mert úgy gondolta, hogy alig van olyan dolog, ami fontos igazán. A mostani problémák akkorra ugyanilyen jelentéktelenek lesznek., mint most a húsz évvel ezelöttiek. Minden ismétlődik. Az alapélmények ugyanazok. Változnak az emberek, a helyszínek, de a most virágzó cégek szépen parkosított udvarának talajában már ott vannak azok a gyomnövények, amelyek türelmesen várják azt az időt, amikor ismét átvehetik a szépen nyírt pázsit felett a hatalmat. Azt hiszem ez elkerülhetetlen.

Készülődés

Kérdezitek többen, hogy miért vagyok ilyen csendben?
Készülődöm. Bicajt szerelek, tervezgetek, álmodozom. Ebből már kitalálható. Közeleg a nyári "nagy" túrám ideje.
Már csak két hét, és ismét nekivágok bicajommal a világnak. Ez lesz az eddigi leghosszabb túrám, remélhetőleg. Valószínűleg a legnehezebb is. Mégis erre egyáltalán nem gondolok. Tesóm megállapította, hogy akinek egy ilyen kalandról az első gondolatként, annak fizikai nehézsége jut eszébe, az valószínűleg nem is alkalmas arra, hogy átélje az ilyen túra megpróbáltatásait. És tényleg. Ha az utazásra gondolok, csak a tájak szépsége jár a fejemben. Persze tudom, hogy lesz szenvedés is bőven, mégis ez valahogy annyira mellékes tud ilyenkor lenni.
Ma végre vettem a fáradtságot, és pontosan megrajzoltattam az útvonalat a google maps-szal.
Terveink szerint ez lesz az útvonal.

Nagyobb térképre váltás

Ugye milyen szép kis bicikli út lesz ez? :)

Az idén először nem fiammal indulok neki, mert nem tudtunk közös időpontot egyeztetni, amit egy kicsit sajnálok is, hiszen az eddigi túráinkon mindig együtt éltük át ezeket a kalandokat, és jól összekoptunk már ilyen téren. Egy pesti csoporthoz csapódom hozzá, de hogy ne legyen ilyen egyszerű, én már Budapestre is bicajjal megyek, és amikor visszaérkezünk az országba, én nem utazom velük vonattal ismét a fővárosba, hanem hazáig tekerek. A google szerint ez 1327 km lesz, de a végső számot úgyis a kilométerórám fogja elmesélni. Most, hogy már eljutottam arra a szintre, hogy napi 200 km nem számít nagy kihívásnak, nyugodt szívvel belevágok ebbe a hegyi terepben igencsak gazdag kirándulásba, úgy gondolom, a lábaim és az egész szervezetem bírni fogja. Az Adriai kiruccanás óta már mentem több mint 4000 km-t, és úgy érzem egy év alatt, én és a reku jól összeszoktunk. Főként a tavalyi állapothoz képest, amikor szinte alig voltam képes vele az úton eltalálni, úgy indultam el Horvátországba. Most mire elindulok erre a hosszú útra közel 7000 km-nyi tapasztalat lesz a birtokomban a fekvőbicajos közlekedéssel kapcsolatban. Ez mindenképpen biztonságosabbá teszi az utazást. Az időközben kialakult "rekus izmok" pedig remélem megkönnyítik a Tátra meghódítását.

Szóval nincs velem semmi baj, a számítógépem sem romlott el, csak nemsokára élménygyűjtésre indulok, erre edzem, ami a mindennapos esőzés miatt nem is olyan egyszerű dolog ezen a nyáron. Persze a fizikum nem minden, mentálisan is fel kell készülni, és erre például nagyon jó egy-egy felhőszakadásban kerekezés. :)