"Harcolni fogunk velük, érvényesítjük az akaratunk, elfogjuk vagy... megöljük őket, amíg nem sikerül a törvényt és a rendet felállítani ebben az országban. Uraljuk a helyzetet, és továbbra is érvényesíteni tudjuk érdekeinket az országban." /Paul Bremer a megszállt Irak amerikai vezetője/
A fenntartható fejlődés illúzió. Az ipari civilizáció csak néhány generációnyi időtartamra képes működni, amíg fel nem éli a bolygó erőforrásait. Lehet azt gondolni, hogy mindig jön valami újabb energia forrás, de ez önámítás. Az egyetlen emberi léptékben kimeríthetetlennek számító erőforrásunk pillanatnyilag a Nap. Minden olyan civilizáció, amely több energiát használ, mint ami a Napból érkezik hosszútávon fenntarthatatlan. Ha ezt egy kicsit tovább gondoljuk rájövünk arra, hogy a technológia egyetlen fenntartható szintje a kőkorszaki. Ez egy kicsit fájdalmas felismerés, mert nem szívesen engedünk a high-tech függőségeinkből, és a mai —valljuk be— teljesen ellustult, és kényelmes, pazarló, önromboló életstílusunkból. Számomra nem kérdés az, hogy a mai állapotunk csak egy villanás, és egyike vagyunk annak a néhány generációnak, akik belsőégésű motorokkal hajtott járművekkel közlekedtünk indokolatlanul sokszor, és nagy távokon. A bolygónk emberi populációja, történetének nagy részében nem így élt, és nekünk is egyszer vissza kell térnünk ebbe az állapotba. Azon lehet persze elmélkedni, hogy ez mikor lesz, de az én felfogásom szerint ez is csak egy villanásnyi időtartam múlva. Miért? Mert, ha egyre kevesebb a hal a tengerekben, akkor egyszer kifogják az utolsót is, ha egyre kevesebb az erdő, akkor eljön az ideje annak, mikor már egy sem lesz, ha az édesvíz készletünk mérhetően csökken, akkor már nincs messze az idő, amikor a homo sapiens (?) a vízháborúk korszakába süllyed. A fenntartható fejlődés, a mai értelmében nem fejlődés, mert a fejlődés szó mindig terjeszkedést, újabb területek kiaknázását, újabb erőszakos hódítást takar. A fenntarthatóságnak ez éppen az ellenkező irányú vektora. Ahhoz hogy fenntartható legyen (persze nem 7 milliárd, hanem jóval kevesebb ember számára), "visszafelé" kell menni. Ez szintén csak a mai értelemben "vissza" irány, valójában az emberek és evolúciós őseik milliónyi éveken át éltek valóban fenntartható módon, a természettel tökéletes egyensúlyban. A civilizáció (értsd: Nyugati civilizáció) az elmúlt néhány évezredben túlterheli a környezetünket, ezt mindenki láthatja a saját életében is, ehhez ki sem kell lépni az utcára, eközben a modern ember semmire sem büszkébb, mint az általa kreált tudományra, ami végső soron ebbe a rémálomba juttatott minket. Pedig a még nem teljesen agymosott óvodások is tudják, hogy a saját élőhelyünket elpusztítani, az nem "emberi" dolog, és főként nem sok észre vall. Valahol itt kéne kezdeni.Náluk, a gyerekeinknél, hiszen minden új gyermek, egy új emberi lény, azzal a képességgel, hogy egy olyan felnőtt váljék belőle, aki képes egy fenntartható, egyensúlyon alapuló életre egy adott területén a bolygónak. El kéne feledtetni gyerekeinkkel, hogy mit jelent "embernek" lenni, mert ez a fogalom alig takar valami jót, és meg kéne tanítani nekik,— és nekünk is velük együtt megtanulni — hogy mit jelent civilizáltnak lenni. Akkor talán elkerülhetnénk, hogy tizenöt éves korukra, egy mini bolygóromboló félőrült teremtmény váljék belőlük, akik egy olyan világhoz alkalmazkodtak, ami egyáltalán nem normális. Ebben a nem normális világban pillanatnyilag mindannyian, én is, csak egy normálatlan humanoid vagyok, aki látja a problémákat, mégsem tesz ellene semmit. Persze nem könnyű saját gondolatokkal gondolkodni manapság. Gondolkozásunkat, egy hosszú folyamat előzi meg. Születésünktől kezdve minden arra irányul, hogy lerombolják bennünk mind azt, ami eltérő a kor kívánalmaitól, komoly szakemberek dolgozzák ki azokat a hatásokat, amelyek már gyermekkortól befolyásolnak, és formálják képlékeny agyunkat, mert semmiképpen sem maradhatunk önmagunk. Jó fogyasztóvá kell válni, aki kiszámíthatóan követi a felsőbb hatalmak által belénk ültetett igényeinket. A tárgyak birtoklása hamis boldogságtudattal önt el, minden egyes újabb kacat kézbevételénél, amiért engedelmesen robotolsz, életed felét poros, egészségtelen, vegyszerektől átitatott környezetben töltve. Dolgozol türelmesen, hogy megvásárolhass, egy olyan műanyagdarabot, ami egy szempillantás alatt válik hulladékká, és amit egy másik ugyanilyen szerencsétlen állított elő, a világ egy másik pontján, ugyanilyen indíttatásból. Az egész egy szűk réteg értelmetlen pénzfelhalmozásának célját szolgálja.
"A hierarchiában magasabban lévők számára elfogadható a vagyonuk növelése -hétköznapi nyelven meggazdagodás- az alacsonyabban lévők életének tönkretétele, vagy kioltása révén. Ezt termelésnek hívjuk." /Derrick Jensen - Endgame/
Ezt nem mondjuk ki , mégis pontosan tudjuk, elfogadjuk, és naponta ez szerint élünk. Azért fogadjuk el, mert a gondolkodásunk már nem a sajátunk. Egy eredményes átalakító beavatkozás következtében képesek vagyunk elfogadni a legképtelenebb, és legégbekiáltóbb igazságtalanságot is. Mindez egy vendégség kapcsán jutott eszembe, ahol ifjú barátaim elmondták, nem tartanak televíziót, mert nem bírják elviselni azt az állandó törekvést, ami a készülékből árad, amelyek a saját gondolataikat igyekeznek elfojtani, és rájuk erőltetni egy értékrendet, amitől jó fogyasztó, és mai "ember" lesz mindenki. Gondolkodni, márpedig szükséges. Az igény láthatóan sokunkban meg van a változásra, Ez a változás a küszöbön van, minél később következik be, annál fájdalmasabb lesz, és annál több borzalom fogja kísérni. Az ipari civilizáció hívői erre csak legyintenek, és azt mondják, mindez hülyeség és nem érnek rá ilyen dolgokkal foglalkozni, mert el kell hozni a gyereket az oviból. Azt a gyereket, akinek a jövőjéről lenne szó. Én rájuk legyintek, és azt mondom: "Hívők."
Ezzel az esszével semmi célom sincs. Mindenki éljen, és tegyen saját belátása szerint. Írásom lényege egy gondolatra épül, amit szégyenlek leírni, hiszen annyira nyilvánvaló. Nem tudjuk magunkat függetleníteni a környezettől. Ugye milyen egyszerű? Pedig egész életünk abban az önteltségben telik el, hogy képesek vagyunk egyszerre élni egy olyan bolygón, amit közben elpusztítunk. Mi vagyunk függő viszonyban a bolygóval, mi vagyunk ráutalva. Maga a bolygó jól meg van (meg lesz)nélkülünk.
Van valami sorsszerű abban, hogy újra hegedülni tanulok. Az életem kezdete is ezzel telt, és most— 30 év elteltével— ismét naponta kínlódom a hangszerrel, mert a gyakorlás, valahol mindig kínlódás. Küzdelem a végtagokkal, az aggyal, hogy alárendeljük őket egyetlen célnak, hogy a kottában szereplő hangok ismét világra jöjjenek. És újra és újra, mindaddig amíg ez a vajúdás, már nem fájdalmas, hanem rutinszerű, amikor már képesek vagyunk a zene finomságaira is figyelni, és nem csak a vonóra gyakorolt nyomóerő, és a bal kéz ujjainak tizedmilliméter pontosságú elhelyezése az elsődleges probléma. Mindez nagyon lassú folyamat, egy-két hét távlatából még nem is érzékelhető semmilyen pozitív változás. Aztán egyszer csak elkezdi az ember hallani, hogy a hangok, már tiszták, fényük van, már közben másra is képes figyelni, észreveszi a kottában a dinamika jelöléseket, menet közben írja át az ujjrendet — ami ez által egy új rend lesz — kényelmesebbre, vagy csak azért, hogy a technikáját fejlessze. Vannak jobb, és rosszabb napok. Van mikor több a hamis hang, mert nem vagyok ráhangolódva a gyakorlásra, vagy csak egyszerűen fáradt vagyok a koncentrált játékhoz. Vannak jó napok, amikor minden könnyedén megy, mikor repülnek a percek, és a hangok számomra is örömet nyújtanak, amikor tényleg csak "játszom". Zenésznek lenni ma már nem egy vonzó pálya. Mint ahogy semelyik értékes művészeti pálya sem az. Túl sok munkával, anyagi, és energiabefektetéssel lehet csak eredményeket elérni. Sokkal vonzóbb valami anyagias pályára lépni, például brókernek tanulni, vagy egyszerűen celebként abból élni, hogy nem értünk semmihez. A világot a vizuális média uralja, a villódzó monitorokon naponta új műanyag hősök tűnnek fel, akik a könnyen fogyaszthatóságot, és eszmei-, anyagi olcsóságot nyújtanak, ezzel lezüllesztve az átlag kulturális szintet.A mai kor embereinek már csak nagyon szűk rétegére mondható el az, hogy stabil ízlés, és értékrend irányítja a mindennapokban. Az emberek többségének sem ideje, sem energiája nincs arra, hogy értékes dolgokkal foglalkozzon. Számomra a hegedülés immáron szokványos cél nélküli tevékenységgé vált. Azért szeretnék megtanulni újra játszani, hogy örömöt jelentsen a napjaimban ez a néhány lopott óra, mikor leülök, és szonátákat játszom, jól vagy rosszul, de csak magamnak. Ez számomra egy apró, ám valódi érték. Jöhet ingatlan adó, és nyolckulcsos ÁFA, jöhet globális felmelegedés, és madárinfluenza. Ez az érték és a hegedűm örökre az enyém marad.
Igaz még nincs jele a télnek, de azért az már itt jár a kertek alatt, és a zord idő bármikor átmenet nélkül elkezdődhet. Egy madárbarát embernek ez az időszak az odútakarítás és télire felkészülés ideje. Nem sokára elkezdődik a madáretetés is, ideje a madáretetőket rendbe tenni, és beszerezni a megfelelő eleséget is.
Ma délelőtt leszedtem a tavasszal készített, és kihelyezett odúimat a fákról, és kitakarítottam őket. Szerencsére volt tartalom mindkettőben, így nem volt hiábavaló a tavaszi fúrás-faragás. Hihetetlen az a munka amivel ezek a kismadarak összehordják a fészekanyagot. A két odú tartalma megtöltött egy reklámszatyrot. Ebben a fűszáltól kezdve, a állati szőrön, és madártollakon át a falevélig minden megtalálható volt. Ha valaki nem tudná, ezt minden évben célszerű eltávolítani, mert a következő évben a madarak a régi fészekre fogják építeni az újat, és így a fészek túl közel kerülhet a röpnyíláshoz. Célszerű továbbá azért is megejteni ezt a takarítást, hogy a fészekben áttelelő élősködők ne fertőzzék meg a következő fészeklakókat. Ezért aztán én fertőtlenítő folyadékkal is lekezeltem az odú belsejét. A műfecskefészkekkel az idén nem volt szerencsém, mert a tavalyi fecskecsaládom nem tért vissza tavasszal, és a faluba olyan kevés molnárfecske tért vissza, hogy ennek a néhány kismadárnak nem esett nehezére lakatlan fészket találni. De bízom abban, hogy jönnek még jó évek a fecskékre is, mint amilyen az idei év volt a fehér gólya populáció számára, ahol az átlagos fészkenkénti fiókaszám a sikeresen költő pároknál elérte a 3,45 egyedet, az összes fészkelő párra nézve pedig a 3,1-et. Ez a szám egy átlagos évben 2,5, míg tavaly 1,65 volt. Talán lesz végre egymást követően néhány év, amikor a fecskéknek is megkegyelmez a természet, és sikeres lesz a költési, és fióka felnevelési időszak.
Az élet egy apró kis öröme számomra ez a két odú, és a benne felnövekedett kismadár fiókák. Sajnos nem sikerült év közben beazonosítanom, hogy pontosan milyen fajtához tartoztak az albérlőim, de nem is ez a lényeg. A sikeren felbuzdulva újabb két odút fogok készíteni a télen. :)
A vonat elindul, és a kényelmes kupéban egy könyvvel a kezemben hazafelé utazom. Felettem a csomagtartón egy hegedűtok, benne a "KINCS". Milyen lassú ez az Inter City! Türelmetlenül számolom az állomásokat visszafelé. Ráadásul még Tolna-Mözstől vonatpótló autóbuszra is át kell szállni. Végtelen idővel később, hazaérek. Gyorsan összerendezem magam egy kicsit, és lázasan húzom a cipzárt el a tokon, mintha csak valami női blúz tartozéka lenne, melynek kinyitása a gyönyör ígéretével kecsegtet. A hasonlat nem annyira sántít, mindössze egy aprócskát biceg. A tokban feltáruló hangszer egy száz éves hegedű. Egy aukción vásároltam a készítőjét megalázó áron. Amikor megláttam a fényképét, megsajnáltam az elhanyagolt állapotban lévő nyirettyűt, ami láthatólag olyan emberek fogságában senyved, aki zenéről, hangszerről, és életről vajmi keveset tudnak. Egy darabig nálam ismerkedett a lakás hangjaival, majd új útra indultunk együtt, felkerestük Nemessányi Lászlót aki hivatásból, és szerelemből javítja ezeket a hangszereket. Az utóbbi benyomás a blogja olvasása kapcsán alakult ki bennem, ahogy reménytelen állapotú hangszerekről ír, és később megmutatja, az újjá varázsolt hangszert. A való életben is szimpatikus ember, akiben látom az alázatot az akusztikus hangszerekkel szemben, aki nem csak munkadarabot, hanem lelket is lát minden egyes megfogott hangszerben. Rövid időn belül elkészült a hegedűmmel, mert mint kiderült a kicsit kopottas kinézeten kívül, alapvetően nem sok hibája volt a hangszernek. A hegedű egy Franz Hell nevű német hangszerkészítő által alapított manufaktúrában készült a múlt század elején. Egy angol nyelvű oldalon találtam róla néhány információt, mely szerint a mester 1896-ban született Elmshornban. Tanulmányait Markneukirchenben végezte, amit a mai napig "Musikstadt"-nak hívnak, az igen jelentékeny hangszergyártás, hangszerkészítő-iskola, és az igen értékes hangszergyűjteménye miatt. Hell úr 1919-ben Norvégiába, majd két év múlva Chicago-ba vándorolt, és itt építette hangszereit élete hátralévő részében. De ennél sokkal többet nem tudtunk róla, és az én hegedűm nem tudni melyik időszakában készült, a későbbiek állítólag már kiforrottabbak, ami logikus, hiszen a mester bizonyára egyre nagyobb tapasztalatokat szerzett a szakmájában.
Ennek a hegedűnek a hangja, mind ezidáig lutri volt. Pedig ez lenne a lényeg. Így már talán érthető, ez a sietős, kapkodós kicsomagolás, és türelmetlenség. Alig várom, hogy megszólaltassam. Hangolok. Már a hangolásnál érzem, ez valami más, mint a tanuló hegedűm. Aztán elkezdek játszani. Egy zsoltárt játszok ami 1856-ban íródott, és még a hegedűnél is idősebb. A hangnak tere van, zengése. Iszonyúan tetszik. Nem nehéz szívből játszanom. Az E húron sír a vibrált hang, nagyon szépen szól, eggyé válunk a hangszerrel, és mintha mindent elakarna mondani, amiről már kitudja mióta hallgat, megmutatja minden hangjának színét. Én meg csak gyönyörködöm.
Kicsit nehezen játszom, sorra becsúsznak a hamis hangok, mert még nem ismerjük egymást. Minden hangszer más és más, különbözőek a méreteik, igaz csak minimálisan, mégis itt ez nagyon számít. Vajon mióta volt némaságra ítélve ez a hangszer, és mennyi helyet járt be, hány tulajdonosa volt, mielőtt hozzám került? Ki játszhatott rajta először és a későbbiekben? Milyen jó lenne, ha a hegedűknél is létezne egy "fekete doboz", ami rögzítette volna az egész pályafutását. Egy biztosnak látszik. Néhány évtizedre megtalálta helyét nálam. Sok közös munkánk lesz, és sokat fogunk egymásnak örülni, és igen, boldogok leszünk együtt, hiszen zenész és hangszer csak együtt értékes, külön-külön csak félkarú óriás. Eddig egy kínai tömegterméken gyakoroltam, most el sem tudom képzelni, hogy holnaptól a kezembe vegyem. Pont annyi a különbség köztük, mint bármiben, amit régen egy mester készített, vagy manapság automaták gyártanak futószalagon. Formára az is úgy néz ki mint egy hegedű, csak éppen a lényeg nincs meg benne, az a nemes hang, ami egy akusztikus hangszert egyedivé és széppé tesz. Belekezdek Vivaldi -Tél Largo tételébe. Könnyfakasztó a hang. Ahogy dalol, látom a szikrázó hómezőt, a csöpögő jégcsapokat, érzem a csípős téli levegőt az arcomon. Közel sem játszok tökéletesen, mégis élvezem. Tudom, hogy csak idő, és gyakorlás kérdése, és minden hang, minden apró részlet a helyére kerül majd. Ez a hangszer egy komoly inspirációt jelent mindennap, hogy gyakoroljak, hiszen minden hangja ajándék a fülemnek, és a lelkemnek. Úgy érzem megmentettem a múlt egy darabkáját, remélem ez a hangszer a család tulajdonában, az én halálom után is egyre értékesebb antik műtárggyá válik, mígnem valaki újra rátalál, és az ő kezében is megszólalnak ezek a hangok, amelyek egy olyan fának a hangjai, ami még egy teljesen másmilyen bolygón lett sarjból hatalmas Napot eltakaró fa.
Most megyek is játszok tovább.
Ja, és van egy eladó Menzel hegedűm. Nagyon jó! És főként occó. :)
Talán említettem, hogy tavasszal egy vaterás aukción sikerült egy 100 éves hegedűhöz jutnom. Most érkezett el az ideje, hogy egy hangszerész, újra megszólalásképes állapotba hozza. Ehhez a hegedűt el kellett vinnem a fővárosba. Már maga az az élmény, hogy évtizedek után ismét hegedűtokkal a kezemben utazom megérte az egészet. Valahogy ez a kettő, a vonat és a hegedű egy olyan új dimenzióba helyezte az utazást számomra, mintha nem is 2011-ben járnék, hanem sokkal, de sokkal korábban. A hangszert leadtam a mesternek, miután mindent megbeszéltünk. A vonatom csak délután ötkor indult így bőven maradt időm egy városnéző kalandra. Hála a huszonnégy órás BKV jegynek, egész nap utazhatok 1550 Ft-ból a tömegközlekedéssel, ez igazán nem nagy ár ezért. Így hát nekivágtam. Kezdetben a Széll Kálmán (volt Moszkva) teret jártam körbe, mert meg kellett találnom azt a hegedűst, akit már messziről is kiszűrt a fülem a járművek zajából. Egy nagyon kövér, rokkant férfi ült a tér egyik sarkában, és behunyt szemmel játszott. Meglepően jól. A hangok tiszták voltak, szépen intonáltak, nem tudtam belekötni szakmailag a játékába, igaz nem is nagyon akartam, hiszen a férfi szívből játszott, nem csak a szánalmas alamizsnáért, ami a hegedűtokban néha megcsörrent, amikor valaki megszánta őt. Sokáig hallgattam a hegedűt, közben azon gondolkodtam, milyen élet lehet ez, mikor csak a járókelők jóindulatára hagyatkozva élsz minden nap. Mikor felkelsz reggel, tudod, hogy csak a hegedű hangja hozhat számodra annyi pénzt amiből az aznapi élelemre költhetsz. Vajon mi volt ez az ember előtte? Lehet, hogy nívós helyen játszott elegáns vendéglőben, öltöny feszült rajta és kiglancolt cipő? Mögötte hasonló tudású zenészek álltak figyelve minden rezdülését a prímásuknak? A hegedű hangja fájdalmasan jajong a téren, a gyönyörű vibrált hangok csak kevés embernek keltik fel a figyelmét. Az emberek közömbösek. Néhány forintot dobok én is a tokba, és továbbállok. A tér másik oldalán egy Yamaha szinti szól. Az áramellátást egy kismotorhoz való akkumulátor szolgáltatja. Gondolom a műsoridő ennek az aksinak a kapacitásához igazodik. Egy másik rokkant férfi ül a hangszer mögött, ujjai a billentyűkön, de csak imitálja a játékot.
Az ujjak mozgásából látom, hogy képtelen is lenne megszólaltatni a hangszert, hiszen alig képesek a végtagjai a mozgásra. A hangszer beépített "demo" dalai szólnak. Keserves pénz kereset. Kínomban még képes vagyok mulatni is azon a jelenségen, hogy már a koldusok is playback-elnek. Hiába a show business mindenhova betör előbb-utóbb. Felülök a várba tartó buszra, hiszen Mátyás-templom nélkül nem élet az élet. A mellettem ülő férfi csukott szemmel imádkozik, majd egyik kezét magasba, a másikat a szívére teszi, így mormolja tovább a szöveget. Aztán kezet vált. Újabb szép példánya a bezizzent embernek, akinek az életén elhatalmasodott valami, ami nála nagyobb. Tele van a város ilyenekkel. A Dísz-tér a szokásos turista özönnel fogad. Számomra valami rejtélyes okból ma a spanyol turisták vannak elsöprő többségben. Azért van egy japán csoport is, jellegzetes keleti napernyőkkel, és nyávogós hangú idegenvezetővel járják körbe a teret. A tér rajzolója, spanyolul kiáltozza: "Viva la Espanola, Viva la liberta!" Ő sem kicsit zizzent. A templom határozottan sokat szépült az elmúlt egy évben. A színes tető már elkészült, és a homlokzat is kezdi a végleges formáját mutatni.
Most nem megyek be a templomba, nem akarok erre is költeni. A téren kétségbeesett igyekezettel próbálnak a turistákból kisajtolni különböző vállalkozások egy kis pénzt. Itt van a solymász emberünk a madarával, rajzolók és szuvenír árusok, különböző vendéglátóegységek "kerítői", köztük egy fiú aki éppen egyik spanyol turista hölgynek mesél angolul a pálinkáról, konflis hajtók, és mutatványosok, és persze minden borsos, számomra irreális áron. A vendéglő itallapját lefényképeztem, mert csak így tudom hitelesen bizonyítani, hogy mekkora "lehúzás" zajlik nálunk. Én aki már nem egy országban voltam kispénzű turista eddig még sehol nem ittam ásványvizet ilyen drágán. Most sem.
A parkból egy tekerőlant hangját hallom. Közelebb érve megpillantom a kuruc ruhába öltözött, pipázó zenészt.
Számomra ez a hangszer túl unalmas, így nem sokáig maradok. A Halászbástyától remélek nagyobb zenei élményeket. Elsőre csak zenét kapok, élményt nem. A fal tövében két cigányzenész "szenved". Egy hegedű, és egy gitár hangszereléssel játsszák az "Obladi-oblada"-t. Borzasztóan rosszul.
Nem is tudom először mitől rossz. A hangok alapvetően tiszták, az akkordok is. Aztán észreveszem, hogy a gitáros nem akkor váltja az akkordokat, amikor a melódia kívánná, a hegedűs pedig szabadon játssza a fő dallamot periódus csúszásokkal. igénytelen lesz tőle az egész, és stílustalan. Nem is bírom sokáig őket hallgatni. A Bástya-Restaurant-ban már hangolnak a zenészek, és tapasztalatból tudom, hogy itt mindig a legjobbak játszanak. Valószínűleg déltől szól a szerződésük, mert addig egy hangot nem játszanak, amikor azonban megkondul a templom harangja, azonnal elkezdik. A harangzúgás miatt nem sokat hallani a zenéből, de türelmes vagyok. Egy Steven Seagal kinézetű prímás, egy bőgős és egy cimbalmos alkotja a zenekart. Hihetetlenül jók. Játszi könnyedséggel muzsikálnak, mintha ez nem is munka lenne, mintha nem is több százezer óra gyakorlás állna ennek a játéknak a hátterében. A vendéglő spanyolokkal van teli, ennek megfelelően spanyol dalokat játszanak. Elsőként a nagy klasszikust, a Granada-t. A prímás vagy hat asztallal előrébb játszik, a zenekar semmit sem hal a játékából, a vonó mozgását követve kísérik. A dal olyan szinten össze van gyakorolva, hogy hiba nélkül váltanak tempót ilyen körülmények között, és tökéletesen egyszerre fejezik be. El vagyok bűvölve. Világszínvonalú produkciót látok, a szememtől néhány méterre.
Közben a prímás folyamatosan kínálja a zenekar CD-jét eladásra a vendégeknek, és szépen fogy is a portéka. Természetes módon társalog, néha viccelődik velük spanyolul, németül, angolul, attól függően, hogy az asztalnál ülők milyen nyelvet beszélnek. Aztán újra játszanak egyet, és új asztalt "támad" meg. Órákig el tudnám őket nézni, de tovább kell mennem. A bástya teraszán, egy presszó működik, ahol ugyan ilyen zenekar játszik, ugyanilyen színvonalon. Az egyik spanyol hölgy elkéri a prímástól a hegedűt, és "behúz" néhány hangot Brahms "ötödikéből". A prímás ezt szakmai kihívásnak veszi, és belekezd Monti csárdásába. Olyan tempót diktál a gyors résznél, hogy a zenészei majdnem megszakadnak a követésében. Ez nem annyira tetszik. Öncélúan használja a technikát. Nem a zenét akarja kiszolgálni, hanem azt akarja megmutatni milyen virtuóz. Ehhez kétség nem fér ezután. Mégis nekem a másik banda lent jobban tetszett. Elhagyom a várat, elég a zenéből. Célba veszem a Margit-szigetet. Utoljára három éve voltam itt, amikor a rekut vásároltam, itt róttam az első próbaköröket, gyakorlatilag itt tanultam meg rekuzni. A Margit híd készen van. A hatos villamos ismét megáll a sziget bejáratánál a híd közepén. Veszek egy giros-t, és ebédelek az egyik padon. Közben nézem a sziget közönségét. A futó ösvényen sorba tűnnek fel a sportosak. Idősek, fiatalok, férfiak nők, gyerekek. Feltűnik, hogy remek formában vannak mindannyian. Ritkán feltűnik valaki aki láthatólag a súlyából szeretne leadni, őt külön tisztelettel nézem, még élénken él az emlékezetemben, amikor én is küzdöttem naponta az én szigetemben ugyanebből a célból. Közben azt is látom, ahogy duci lányok tépik, marcangolják a hamburgeres bódé mellett a dupla "hambijukat". Láthatólag ők elégedettek az alakjukkal. Én kevésbé. A Dunában egy busz úszik. Elég hülye látvány. Valakinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy egy sima buszt átalakít kiránduló hajóvá. A vízibusszá avanzsált volt Ikarusz nyugodtan úszik Szentendre irányába.
A sziget kezd megtelni. A Nap delelőn van, mindenki fürdőzik a sugaraiban. Egy lány bikinire vetkőzve napozik a tisztás közepén, egy másik csak simán elfekszik a rakpart lépcsőjén. Amerre csak nézek mindenhol párok ülnek a padokon, a fűben, a parton. "Ennyi jut nektek a természetből" gondolom magamban, kicsit sajnálva a fővárosi népeket, miközben már kifele tartok a szigetről.
Gyors látogatás a Nyugati pályaudvarnál, ami engem valamiért mindig vonz, de nem tudom igazán megmagyarázni miért. Valahogy ez a múltszázadi vasszerkezet testesíti meg számomra azt a századeleji környezetet, amikor, és amelyben jobban szerettem volna élni. Ez a cilinderes, polgári világ, ahol nagyobb udvariassággal, és tisztelettel viseltettek egymás iránt az emberek számomra ebben a Eiffel cég által készített vasszerkezetben konzerválódott. A pályaudvarra ilyenkor gőzmozdonyokat, a parkolóba konflisokat képzelek, és látom, ahogy a hölgyek előtt szélesre tárják az urak a kupé ajtókat.
Már a metrón ülök, és az egyik megállónál megáll bennem a levegő ahogy elkapom egy leszbikus pár szeméből azt a bizonyos csillanást, amit csak szerelmesek tudnak. Érdeklődve nézem őket, ahogy elmerülnek egymás világában, tekintetében, követem mozdulataikat, amelyekkel azokat a finom érintéseket létrehozzák, amelyek süvegelő viszonyban sincsenek a barátnők megszokott érintéseivel. Nem tüntetnek kapcsolatukkal, nem akarnak feltűnést kelteni. Egyszerűen csak sugároznak, ahogy bármely hetero szerelmes pár is ezt teszi. A következő állomáson leszállok. Minden aluljáró koldusokkal van teli, az itt élők már meg sem látják őket. Lassan kifogyok az apróból. A Hősök terén vagyok. Kicsit nézelődöm, majd átsétálok a Városligetbe. Közben szépen halad az idő, már nincs sok a vonatindulásig. Egy gyors metrózás a Ferenc körútig, még gyorsabb látogatás a Tam-Tam dobcentrumban. Tájékozódom az aktuális dob és cintányér árakról, begyűjtök néhány nyomtatványt, és elindulok a Déli pályaudvar felé. A Gemenc IC már bent áll a vágányon. Lehuppanok az ülésbe, és arra gondolok, mennyi impulzus ért ez alatt a néhány óra alatt. Mennyi szín és ezernyi árnyalat, ami ebben a városban egyszerre zúdul az idelátogatóra. Mennyiféle ember, egyszerűek, és különlegesek, mind cipeli hátán a saját problémáit. A város tempója számukra természetes, sőt annyira megszokták, hogy már lassúnak is érzik néha Számomra ez fénysebesség. Képtelen lennék ebben a nyüzsgésben élni. Az itteniek talán nem érzik de ez akkor is egy folyamatos stresszfaktor számukra. Ebben a városban boldogtalannak lenni az egyenlő a halállal. Ez a környezet naponta megterhel a milliónyi látvánnyal, a rengetegféle emberi sorssal, ami mellett minden percben elmész. Ez a folytonos nyüzsgés csak úgy viselhető el, ha te magad belül rendben vagy, és van egy hely ahol kikapcsolhatsz ebből. Ez azonban csak keveseknek adatik meg.
Amikor a vonat elindul megnyugodva gondolok arra, hogy nemsokára kihúz a mozdony ebből a számomra izgalmas, de hosszútávon élhetetlen városból. Hátradőlök és lehunyt szemem mögött még sokáig nézem a vetítést, amit a városban rögzített agyam. Az ismerős állomásnevek egymás után futnak el az ablak előtt, csak néhány pillanat, már itthon vagyok. Ez valami más. Nekem való.
A képek Nokia 5800 XpressMusic telefonnal készültek. Nyugati pályaudvar kép innen.
Feleségem meséli, hogy munkahelyén, az egyik szekszárdi rabszolgatartó üzemben 19-étől munka közben tiltott minden zenehallgatás, rádió, mp3 lejátszó, és telefon használat. Indoklás: "mert elvonja a figyelmet a munkától". Csak tájékoztatásul közlöm, ez nem egy génlabor, és nem is nukleáris kísérleti telep, csak egy egyszerű, névtelen nulla kábel összeszerelő üzem. Az embereket az utcáról, mindenféle előképzettség nélkül veszik fel, és másnaptól már teljesíteniük kell, a többnyire teljesíthetetlen, (mert irreálisan megállapított) normaelvárásokat. Mechanikus munka, ahol a napi összeszerelt kábelek darabszáma dominál. Persze figyelni kell, de csak annyira, mint autóvezetés közben, vagy a Tesco-ban, hogy ne borítsd fel a konzervtornyot. Egy orvostanhallgatótól tudom, hogy a klinikájukon műtétek közben mindig szól a zene. Bizonyára egy operáló sebésznek könnyebb dolga van, mint egy kábelszerelő betanított munkásnak, ezért itt nem számít, hogy a zene elvonja a figyelmet. Szerintem maga az alapkoncepció egy marhaság. Mi az, hogy elvonja a figyelmet? Mivel már régóta csak fülhallgatóval volt szabad zenét hallgatni a cégnél, így valószínűleg csak azok vállalták ezt, akiket nem zavart munka közben. Rám speciel nagyon jó hatással van a zene bármilyen munkavégzés alatt. Meggyőződésem, hogy nyugodtabb vagyok, jobban tűröm a stresszt, nem érzem elviselhetetlennek annyira a monotóniát, és az is meggyőződésem, hogy ilyenkor jobb teljesítményt is nyújtok. Ezek a lányok havi 60 ezerért dolgoznak napi 8 órában, két műszakban, a legtöbben 15-20 km-ről buszoznak be a munkahelyükre hajnalban, és délután vissza. Háromszori tíz perces szünetük van a műszak folyamán, amikor is választhatnak, WC-re mennek, esznek, vagy dohányoznak, vagy ez, vagy az, egyszerre kettőre nincs idő. Mindezt nyáron 40 °C körüli hőmérsékleten. Sokszor túlóráztatják őket nevetséges pótlékokért, és ha hibáznak a főnökük "ingyen és bérmentve" javíttatja ki velük a selejtes darabokat túlórában. A vezetőség eközben pasziánszozik a légkondicionált irodákban, és céges autóval megy a McDonald’sba ebédelni. Teheti. Az alsó szinten a rabszolgák kitermelik az ebédidőre is járó bérüket, kijavítják túlmunkával a logisztikai, és termelésszervezési hibákat. Az ő általuk keletkezett néha milliós értékű károkra nem derül fény. Persze a dolgozók mindezt látják, mert nem hülyék, akármennyire is igyekeznek ezt elhitetni velük vezetőik. A szalag mellett kényszerűségből egyre több a közép- és felsőfokú végzettségű munkás. Diplomások izzadnak a gépek mellett, és naponta próbálják ép ésszel elviselni ezt a megalázó helyzetet, mikor főnökeik, akik nem egyszer lényegesen alacsonyabb intelligenciával, és iskolai végzettséggel rendelkeznek csak eszközként kezelik őket, megfeledkezve arról, hogy ők ugyanolyan, vagy esetleg jobb emberek. Huxley Szép új világa már itt van a küszöbön. Csak ez még nem tökéletes, mert a regényben szereplő gammák, a társadalom alján, boldogan végezték munkájukat, hiszen erre kondicionálták őket. A gammák magukat a társadalom értékes összetevőjének látták, és nem is szerettek volna soha alfák lenni, hála a magzati kortól elvégzett tudatmódosító beavatkozásoknak. Az itt dolgozó gammák, nagyon is tudatában vannak annak, hogy a felettük funkcionáló alfák, közel sem jobbak, és hogy minden nap visszaélnek az alfa lét nyújtotta hatalommal, és már bele is törődnének ebbe, hiszen lehetőségek hiányában nincs sok választásuk. Tudják jól, hogy az alfák egész hadserege szövetkezett ellenük. Az állam élén álló alfák megegyeztek a cégek élén álló alfákkal, és mindehhez a bankokat vezető alfák adják a támogatást. Ennek a szövetségnek a következményeként, a szegény kis gamma, éppen csak annyit keres, mint egy középkori rabszolga, azzal a különbséggel, hogy akkoriban este a munka után a gazdáiktól közvetlenül kapták meg élelmüket, most pedig a kapott pénzen kell még beszerezni azt a szupermarketekben. Ebből a kis fizetésből a jobb sorsra született gammánk, képtelen megszerezni azokat a javakat, amelyeknek birtoklási vágyát a Szép új világ módszerei alapján észrevétlenül ültetik el naponta a fejében. Mivel nem elég a pénze a bankokhoz fordul, akik olyan büntetőkamat fejében adnak neki csak pénzt, ami determinálja sorsát az elkövetkezendő évekre. Ahhoz, hogy a törlesztőrészleteit fizesse, bármi áron dolgoznia kell. A munkahelyen az első dolog amit tudatosítanak vele, hogy nincs értéke, bármikor helyettesíthető. Ahogy múlnak az évek ezt szép lassan el is hiszi. Mindehhez az államvezető alfák nagy szorgalommal asszisztálnak, hiszen csak a megfélemlített, kiszolgáltatott tömegeket lehet könnyen az állam által hasznosnak ítélt irányba terelni. A több millió gamma pedig hozza a papírformát, dolgoznak hajnaltól estig, nevetséges bérekért. Rezignáltan veszik tudomásul, hogy ez a kicsi bér hónapról hónapra kisebb kupacot képes a bevásárlókocsiban eredményezni. Félelemmel hallgatják a hírekből áradó fenyegetéseket, melyek újabb és újabb bőr lenyúzását tervezi róluk. Megszorító intézkedések, kedvezmények megvonása, ÁFA emelés, és munkaóra növelés, szabadságcsökkentés, nyugdíj megszüntetés, és megannyi rémálom vár rájuk. Közben az utcán 30 milliós autók mennek el mellettük amelyekben alfák mosolyognak a szép (új) világra, mely számukra mindent megad ami csak széppé teheti egy humanoid életét ezen a bolygón. Érdekes korban élünk. Kíváncsian várom, meddig tűrnek még a gammák, mert a rendszer egyszer elveszíti kényes egyensúlyát, és a milliárdnyi gamma képes elsöpörni mindent és mindenkit. Engem nem is az zavar most sem, hogy vannak alfák, béták, gammák, és még sok-sok görög betű, hanem az, hogy egyesek visszaélve a hatalmukkal képesek megtiltani valami olyan apró örömet, mint amit a zenehallgatás jelenthet ezeknek a mérhetetlenül kiábrándult, reménytelen kis gammáknak. Elgondolkodtató, hogy a cégnek az elmúlt tíz évben a mai már a sokadik neve, és tulajdonosa. Talán mégsem a gammákkal van baj, lehet, hogy ismét nem téved a magyar közmondásunk és most is "a fejétől bűzlik a hal". Talán ha "odafent" a felső vezetés úgy végezné a munkáját, olyan időkihasználtsággal, és olyan odafigyeléssel, mint amit elvár az alsóbb szinteken dolgozóktól, akkor elképzelhető, hogy megugranának a cég gazdasági mutatói is. Azt persze tudom, ha ez meg is történne valami csoda folytán, az alul dolgozó rabszolgák, ebből semmit sem érzékelnének. Pontosan ugyanannyiért dolgoztatnák őket, abban az esetben is, ha a profit megduplázódna, hiszen az alfák zsebe olyan, mint a feneketlen kút.
Amit leírtam országos jelenség, nem csak ennek az üzemnek a sajátossága. Vannak jobb, kicsit emberibb, és rosszabb helyek is, ahol már akár a tettlegességig is elmehet a főnök a beosztottal szemben. Mondjuk nálam ez a jelenet rövidhír formájában kerülne a blogomra.Valahogy így: " Először ő ütött, utána az utolsó órája." De szerencsére itt MÉG nem tartunk.
A tegnapi hírekben közölték, hogy minimum 140 ezer nettót kell keresnie annak aki nem akar rosszabbul járni az új adóváltoztatások után.
Még egyszer leírom. Ezek a lányok 60-at keresnek, két műszakban, és mindannyian.
Most pedig várom a kommenteket amelyek azt írják, hogy ennyiből nem lehet megélni, és már előre válaszolok is nekik. Így igaz. És mégis....
Kiegészítés: Természetesen a könyv sokszori elolvasása után tisztában vagyok azzal, hogy a kaszt legalján nem a gammák, hanem az epszilonok helyezkedtek el, de túlzásnak éreztem a szellemi fogyatékos szintre kondicionált epszilonokkal egy szintre süllyeszteni, ezeket a többségében értelmes, gondolkodó munkásokat. A lényeg, a társadalom felső rétegeinek kiszolgálásának bemutatása véleményem szerint így is megvalósult.
Már kezdenek bennem leülepedni az élmények, amelyeket az út során szereztem. Mindenképpen pozitív egyenleggel zárhatom ezt a kirándulást. Minden a lehető legjobban alakult, kezdve az időjárástól, a hazaérkezésig bezárólag. Én már régóta magáért az út megtételéért túrázom, nem a végcél a fontos, az csak egy állomás a sokból. Kerékpárral nem lehet egy országot lerohanni, ezért mindig érdekes nekem, amikor azt tapasztalom, hogy mennyivel kevesebbet érzékeltek az adott országból a családtagjaim, akik autóval járták be egy nap alatt ugyanezt az utat. A legfontosabb különbség, hogy semmi kapcsolatuk nincs az út mellett élő emberekkel. Nos, nekem a túra egyik legnagyobb élménye pont ezekből a találkozásokból fakad.
Bosznia-Hercegovina.
Mennyire hajlamosak vagyunk egy ország lakosságáról előítéletekkel gondolkodni. Én mostanában kezdek erről leszokni. Ez az utazás, most nagyon is arról szólt, hogy megpróbálunk az emberek jóindulatára építve végig menni az úton, így nemcsak néha útbaigazítást, hanem vizet is kérünk amikor és ahol elfogy, valamint udvarokba kéredzkedünk be a sátrunkkal. A nemrég még háborúzó bosnyák, és szerb lakosság, akiről úgy gondoljuk mi innen a távolból, hogy mindannyian kiállhatatlanok kivétel nélkül szívélyesen segítettek minket az úton. Mindenki csak élje bele magát a helyzetbe. Érkezik két megfáradt bicajos, nem kérnek mást, csak egy kis helyet az udvaron, és hideg vizet. A saját utcában csak vegyük számba az embereket. Biztos ismerünk olyat, aki elhajtja őket, de nem ez lesz az általános. Szerintem a blogom olvasói, kivétel nélkül befogadnák őket. Nos, így van ez szinte mindenütt, mert mindenhol családok élnek, érző emberek, akik -egyre inkább úgy hiszem- mindannyian valahol a jóra törekszenek, és szeretnek apró jó tetteket végrehajtani. Az a rengeteg mosoly, és biztatás amit kaptunk az út során, teljesen elképesztő. Főként ebben az országban, ahol még az elmúlt húsz év ellenére is láthatóak a háború nyomai, nagyon is láttuk az aknaveszélyre figyelmeztető táblát, út mellett rozsdásodó harckocsit, szétlőtt házakat, elhagyatott egykor családok álmaiban szereplő, építés közben félbehagyott házakat, aminek belsejéből már fa nőtt ki. Láttuk az emlékműveket, hősöket, és áldozatokat, és mindenekelőtt a rengeteg sírt. Mégis az út mellett az emberek ránk mosolyogtak, a saját nyelvükön kedvesen szóltak hozzánk. Amikor vizet kértünk, üdítőt is kaptunk, és körtét, és paradicsomot, és miért várt meg minket a jégkrémes autóval a pár a hágó végén? Miért érte meg nekik súlyos perceket várakozniuk a negyvenfokos melegben, csak, hogy megajándékozhassanak két idegen bicajost jégkrémmel? Miért fogadtak be a házukba, az udvarukba, hiszen semmit sem tudtak rólunk? Úgy hiszem valamit ez a nép újra megtanult, amit mi elfelejtettünk már ebben az országban. A háborúhoz képest, mikor a léted van veszélyben, mikor nincs jövőd, és nincs semmid, a mai állapot, bármennyire is távol áll a tökéletestől, mégis nagyon jó. Jó csak úgy egyszerűen élni, és azok között lenni akiket szeretünk, és jó másokkal is jónak lenni, mindegy, hogy az a saját családunk, vagy két nyomorult magyar bicajos. Ezen az úton a Balkán kedves lett számomra. Soha többé nem fogom ezt a szót pejoratív értelemben használni, mert rájöttem, hogy a mi esztelen tárgyfelhalmozási kényszeres társadalmunk egy alacsonyabb rendű emberi kultúrát képvisel, mint ami ebben az országban pillanatnyilag még létezik. Igaz a mi kényes orrunknak furcsa a sok szemét, és az európai szemmel igénytelen életkörülmények, mégis úgy érzem itt még őriznek valamit abból az emberi viselkedésből, amit mi már elfelejtettünk. A mi világunk a másik véglet felé tart, a fogyasztói társadalom egy steril környezet elérésének igényét szuggerálja belénk, a nap minden percében. Szájvíz, és intim zuhany, multivitaminok, szilikon, és gollagén, a shopingolás szórakozási formává vált, és a boldogság kellékei sorakoznak a polcokon, amik az "egészséges", és boldog élethez, de leginkább néhány milliárdos befektető profitjához nélkülözhetetlenek. De vajon boldogabbak vagyunk-e ezektől a tárgyaktól, mint a balkáni néni, aki az útszélén fügét gyűjt? Ez a hatalmas amerikanizálódás, ami nálunk van itt még hiányzik. Illetve nem hiányzik, gyönyörűen megy az élet ezek nélkül is. Nincsenek szuper-, hipermarketek, és talán nem is kellenek. Gondolom az internetes sávszélesség sem jelent a legtöbb házban problémát. Nem feltétlenül baj az sem, ha jelen van az iszlám egy országban, hiszen ez a vallás nemcsak a nyugati emberek tudatában már összekapcsolódott öngyilkos merénylőkről szól, hanem az önmegtartóztatásról, az ésszerű mértékletes életről, mint például az alkoholfogyasztás tilalmáról is, ami valljuk be nem tenne rosszat egyik nyugati- magát annyira fejlettnek képzelő- államnak sem. Az iszlám egyik fő parancsolata az elesettek védelmezése, és segítése, ami itt még sokkal inkább jelen van az emberekben, mint nálunk a tízparancsolat. A müezzin éneke pedig minden nap megerősít abban, hogy jó úton jársz, és csak egy porszem vagy. Nincs ezzel semmi baj, én például ha nagyon választanom kéne, inkább választanám a Balkán angol WC nélküli világát, és odaadnám érte, ezt a reklámízű cukrozott lónyál szerű műanyag világunkat, ahol megharapják egymást az emberek egy fogasért a hipermarket megnyitóján. Odaadnám a forgalommentes hegyi útjaikért az összes autópályánkat. Forrásaikért az összes petpalackos ásványvizünket. A hegyifenyők illatáért az összes illatosítónkat, és dezodorunkat. Ha választanom kéne inkább választanám a fejkendős muszlin lányt, a maga egyszerű tisztaságával, mint a tucatszám egyformán kinéző, műanyagozott csak a pénz értékét ismerő "plázacicát". Persze a változás előbb-utóbb náluk is beáll. Most sajnos már ott tartanak, hogy ömlik hozzájuk a nyugati műanyag, de a szemétfeldolgozásuk csak jóval hátrébb kullog. Ez nagyon szembetűnő, a gyönyörű Neretva völgyében, ahol az út melletti pihenőkből egyenesen a mederig érnek a szeméthalmok. A globalizáció mint egy óriási szörny már kezd rátelepedni erre a csupahegy országra, és én ezt egy kicsit sajnálom. Szeretném ha lenne a világnak olyan szeglete, ahol megmaradhatna az a kis bolt, ahol még a csomagolópapíron számol a boltos, és egy hét múlva mikor újra betérek a boltjába kézfogással üdvözöl, mint régi ismerőst! Boldog vagyok, hogy megismerhettem egy boszniai katonatisztet, és családját. Jó volt látni, hogy a család náluk is ugyanúgy működik, mint nálunk bármelyik házban. Az a kedvesség, és bizalom, amivel felénk fordult az első percben elfeledtette velünk, hogy hol vagyunk. Hálás vagyok minden ebben az országban élőnek, hogy segítettek minket az úton, és hozzájárultak ahhoz, hogy nagyon kellemes szájízzel hagyjam el Boszniát, és azt hiszem mindig úgy fogok emlékezni erre az országra, mint ahol valódi emberek élnek, egyszerűen, és természetesen.
Mostar és Dubrovnyik.
Most először éreztem, hogy azok a látnivalók, amelyek minden útikönyvben, és a Neten szerepelnek túl sok turistát vonzanak az adott helyre. A rengeteg látogató, már-már lehetetlenné teszi magának a nevezetes objektumnak a megtekintését. Alig lehet egy fényképet készíteni, hiszen minden pillanatban az objektív elé lép egy idegen. Persze ez a jelenség közismert. Legjobban a Föld különböző tájain található paradicsomi tájak sínylik meg ezt, hiszen a kezdetben csak egy gyönyörű, fehér homokos öblű halászfalucskák így válnak hemzsegő turistacélpontokká, és a fehér homok így telik meg cigarettacsikkel, és sörösdobozokkal. Aztán egy idő után már nem tetszik ez a szemetes hely a kényes turistáknak és tovább állnak, hogy új, szűz területeket fertőzzenek meg. Slano, ahol táboroztunk szerencsére eléggé csendes volt, és a hegyes, sziklás part sem kínál nagy lehetőségeket a beépítésre, úgyhogy a strandon is egyszerre tíz embernél több nem volt. Mondjuk pörgős, bulizós kikapcsolódásra vágyóknak nem való ez a hely, de mi nem is erre vágytunk. Nagyon más képet kaptam volna erről a nyaralásról, ha csak a Dubrovnik és Mostar bejárása alatti élményeimből kéne táplálkoznom. De szerencsére, ez csak két apró epizód volt a túra során.
Jó volt, hogy ezt a túrát a fiammal tettem meg, hiszen ezek a túrák remek alkalmak arra is hogy olyan mélyebb beszélgetéseket tudjunk folytatni, amire a hétköznapokban nem kerülhet sor. Úgy hiszem, mindkettőnknek jót tesz, hogy egy kicsit jobban ismerjük egymás gondolatait, életét, hiszen a család mindig csak egy ideiglenes dolog, és korlátozott az az idő amíg együtt lehetünk. Jó volt vele tekerni ezen az úton, hiszen hasonló vérmérsékletünk nem szabott határt a napi megtett távoknak, és köszönhetően mindkettőnk jó kondíciójának, most még egymásra sem kellett sokat várni, csak néha rám mert én lassabban tudtam az emelkedőkön haladni a "páncélvonattal". Számomra mindig élmény ahogy beszél útközben történelmi érdekességekről, így én folyamatosan egy idegenvezetővel utazom. Továbbá jól jön a remek angol tudása, és németül sem elveszett, sőt egyre ügyesebben használja a latin ismereteit is. Remélem nem ez volt az utolsó közös túránk együtt, hiszen még vár ránk Isztambul, a Via Appia, és Róma, Firenze, és olyan sok gyönyörűbbnél-gyönyörűbb hely.
Nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen blogbejegyzésben leírtakból nem jönnek át a valódi fizikai nehézségei az útnak. A hűvös szobában olvasva az a kifejezés, hogy "perzselő nap", egészen más, mint mindezt átélni az adott szituációban. Egy ilyen túra sok szenvedéssel is jár, az egész egyetlen nagy erőpróba mindig, és attól, hogy nekünk ez megéri még nem könnyebb. Aki már csinált ilyet az tudja, hogy egy autóval alig érzékelhető emelkedő is lehet nehéz, és akkor még nem beszéltünk a 10%-os emelkedőkről.
A túra technikai nehézségeiből ezen az úton több jutott a megszokottnál. A defektet nem is sorolom ide, hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon, akinek járműve van, bármikor bárhol kaphat, az elhárítás is rutinmunka. A láncszakadásért sem okolhatok mást csak magamat, hiszen könnyelműség volt abban bízni, hogy nem lesz baj, egy olyan lánccal, ami közel jár a tízezer km-hez. De szerencsére sikerült elhárítani a hibát, és hazáig már nem is volt vele gond. Persze voltak apróbbak is, mint például leszakadt a hátsó sárvédőm, eltörött az utánfutóra szerelt Zéta zászló rögzítése, de ezek szóra sem érdemesek, hiszen egy gyorskötegelő szalaggal orvosolhatóak. Érdekes volt, ez az ad hoc szerű szállás keresés, de azt kell hogy mondjam bejött. Ennek köszönhetően, igen kicsi költséggel kerekeztünk 9 napon át, bőven a tervezett 5 €/fő/nap költség alatt. A távokat is sikerült ezúttal jól megtervezni. Nekünk a fiammal a napi 150 km a járható távolság, ebbe már belefér az is, hogy van egy kis hágómászás is. Jó, a végére ismét sikerült megőrülnünk, de ez a tervben nem így volt. :) Az első túra volt, ahol nagyon odafigyeltünk az energiapótlásra. Gyakorlatilag két óránként ettünk valamit, így nem is volt ezúttal "eléhezés" egyikünknél sem.
Mindent összevetve elégedett vagyok, ez egy nagyon jó túra volt, biztos vagyok abban, hogy életre szóló élmény volt mindkettőnknek.
Már csak azt kéne kitalálni jövőre hova menjünk! :)
A tavalyi nyár rossz időjárása, és a betegségem miatti letargiám nem tette lehetővé egy hosszabb bicajtúra kivitelezését. Szerencsére a műtét után villámgyorsan talpra álltam, és ahogy erősödtem visszatért a régi optimizmusom is, aminek azt hiszem legjobb bizonyítéka volt, hogy neki vágtam ennek a rövidnek már a legnagyobb jóindulattal sem mondható túrának. Az ősszel csak vágyakozva olvasgattam Árpi és Zita utazását Rómáig, amelynek első szakasza Dubrovnyikig tartott. Akkor megígértem magamnak, ha felépülök én is eltekereg legalább eddig. Ahogy indult a nyár, nem sok esély látszott arra, hogy lesz olyan egymást követő két hét, amikor jó idő lesz. Mindenesetre mi kitűztük fiammal az indulás időpontját augusztus 15 hétfői napot, és bíztunk a jó szerencsében. Ezúttal nem hiába. Valahogy mire elérkezett az indulás napja elmúltak az addig mindennapos esők. Előző nap rutinosan pakoltunk be mindent a táskákba, a már jól bevált listánk alapján ami évek alatt tisztult le. Vasárnap estére készen álltak a bringák, fiamé 35 kg, az enyém 32, és még húztam a kis utánfutót ami 25 kg-ot nyomott.
Első nap Szedres - Velika Kopanica /megtett táv: 185 km/
Ez a kis szerelvény kelt útra 6.15-kor Szedresből, hogy néhány nap múlva elérje a tengert, és meglássa a dubrovniki kikötőt. Gyönyörű idő ígérkezett, jó kedvűen tekertünk az úton, eleinte még nagyon kímélve a lábainkat, hiszen az út elején egy kicsi rándulás is elég ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a továbbhaladást néhány nap múlva. Már többször is bejártuk ezt az utat Eszékig, tulajdonképpen sok érdekességet nem tartogatott számunkra. 22-23 km/h átlaggal haladtunk a sík terepen. Erre a napra a Boszniai határ megközelítése volt a cél, és a nap végére úgy látszott ez nem is lesz probléma. Ez volt az első túránk, ahol igyekeztünk minél kevesebb költségből kihozni a napi fogyasztásunkat, így több helyütt is megálltunk vizet kérni. Én persze mindjárt az első alkalommal kifogtam Horvátország két legértetlenebb kisfiúját, akiknek a bonyolult aktivitim, amit a voda szóval egészítettem ki, meghaladta a felfogóképességét. Aztán a következő faluban megálltunk egy parkban pihenni, ahol egy kisfiú igyekezett velünk szóba elegyedni, de csak sajnos néhány angol szót tudott, és a hungary-t hungry-nak értette, így egyre inkább szeretett volna minket meghívni "benica"-ra, amiről viszont mi nem tudtuk, hogy mi az, csak gyanítottuk, hogy valami ételféleség. Aztán jött egy pajtása, aki végre már beszélt alapszinten angolul, és eloszlatta a félreértéseket. Így értünk el aznapi végállomásunkra 18.45-kor, Velika Kopanica-ba, és itt próbáltunk valami sátorhelyfélét keresni magunknak. Egy parkban sétáló férfitől megtudtuk, hogy ma vallási ünnep van, így utólag fény derült arra is, miért nincsenek nyitva a boltok. Egy jó széles utcában egy kiszáradt patak mellett vertük fel a helyiek engedélyével a sátrunkat, és megfőztük a vacsorát. Vizet kaptunk a szemközti házból, és minden rendben látszónak tűnt. Lassan besötétedett, és mi nyugovóra tértünk. Azaz, csak volna, mert két nem túl nagy értelemmel ellátott tizenéves azt a szórakozást választotta ma éjszakára, hogy nem hagy minket aludni. Kezdetben kis almákkal dobálták a sátrunkat, aztán mindenféle hangokat adtak, a lényeg, hogy állandóan körülöttünk ólálkodtak, így nem maradt más, mint felváltva őrizni a sátrat, és értékeinket. Két óra felé aztán ők is ráuntak a dologra, és elcsendesedtek, hazamentek. Érdekes, hogy ez idő alatt otthon senkinek nem hiányoztak. Végre elaludhattunk, de az éjszakánknak már lőttek.
Második nap Velika Kopanica - Maglaj /megtett táv: 127km/
Másnap jó későn ébredtünk, és mire összecihelődtünk már elmúlt kilenc óra. A nap már rosszul kezdődött és a folytatás sem volt jobb. Közvetlenül indulás előtt észrevettem, hogy az éjszaka leeresztett az első kerekem. Gondoltam próba szerencse, nem akartam még ezzel is az időt húzni, főként, hogy a tartalék belsők a csomagjaink alján voltak, így felpumpáltam, és elindultunk. Aztán óránként pumpáltam, majd félóránként, végül úgy dél körül meguntam. Egy elhagyatott benzinkútnál kicseréltem a belsőt, és végre a gumi miatti aggodalom nélkül folytattuk az utunkat. Nemsokára elértük a határt Samacnál, áthajtunk a Száva hídon, és már Bosznia-Hercegovinában vagyunk.
Öröm ezekkel a bicajokkal határon átkelni. A határőrök, csak a bringákkal vannak elfoglalva. Igen sikeres csempészek is lehetnénk akár. Most is csak félszemmel nézte az útlavelünket, a másikkal a bicajt és megjegyezte:" Very nice bike!" Mire én válaszoltam: "Yes, and very comfortable too". Ezzel meg is volt a vámvizsgálat, és már tekertünk is ennek az ismeretlen országnak a közepe felé, amitől egy kicsit tartottunk, hiszen nemrég itt még háború volt, és káosz. De szerencsére minden félelmünk utólag alaptalannak bizonyult. Samacban kerestünk egy bankot, és helyi pénzt váltunk. A konvertibilis márka ebben az országban az elfogadott fizetési eszköz. 1KM= 0,5 €. Most már vásárolni is tudunk. Az árak itt jóval kedvezőbbek mint a horvát félen voltak. Aztán jön a nap második meglepetése, egy vasúti felüljárónál, egy reccsenés és elszakad a láncom. Próbálok nyugodt maradni, de képtelen vagyok rá. Fáradt vagyok, és úgy érzem ma minden ellenem esküszik, ráadásul még száz kilométert sem tettünk meg, és már délután közepe van. Egy kisbolt előtt letámasztjuk a bicajokat és szerelni kezdem a láncot. Nyakig zsíros, olajos vagyok, és közben arra gondolok, úgy kell nekem, ha voltam ilyen állat, és elindultam egy olyan lánccal erre a hosszú hegyi tereptől sem mentes útra, amiben már jócskán van kilométer. Persze azért valahol számoltam ezzel az eshetőséggel, nem hiába van nálam láncbontó szerszám, és egy darab lánc. kiszedek pár szemet a láncból, és újakat fűzök a helyére, de csak nehezen sikerül. Közben előkerül egy velem hasonló korú férfi, aki tud néhány szót magyarul is. Kiderül, hogy kamionsofőr, és Tolna megyébe járt búzáért, ismeri a Szedrest is.
Nagyon jófej, és segítőkész, szerszámokkal segít, és miután végeztünk mosószert ad, hogy letudjuk magunkról mosni a kilónyi olajat. Végre elkészül a lánc is, ha már úgyis bolt előtt állunk, bevásárolok, az esti vacsorához. Mivel a boltos néni csak a helyi nyelvet beszéli, így eljátszom a kotkodácsoló tyúkot a bolt közepén, hogy tojáshoz jussak. Sokkal hülyébbnek végül is már úgysem nézhetnek, de végül is az előadásom siker koronázza, és megvan az esti tojásrántottához való tíz tojás. Megindulunk a rekukkal, de Dobojnál eltévedünk egy térkép hiba miatt, és megint sikerül vagy fél órát veszítenünk. Habzik a szám, de nem tudok mit tenni, ez a nap már csak ilyen volt. Végre megtaláljuk az utat, és napnyugtáig most már folyamatosan haladunk, egészen Maglajig, ahol 19.35-kor egy olasz család nyaralója előtti füves területen kérünk, és kapunk engedélyt a sátorozásra.
Még az előző éjszakából is van mit bepótolnunk, ezért korán lefekszünk, és a müezzin esti énekét, már csak félálomban halljuk. De sebaj, mert reggel 4.10-kor újra rázendít. :)
Harmadik nap Maglaj - Pazaric /megtett táv 164 km/
A tegnapi nap után, már mindenre felkészültem lelkileg, de ez egy tökéletesen nyugodt sima nap volt, tulajdonképpen csak hátradőltünk, és élveztük az utazást egész nap. Reggel 07.50-kor már útra készek vagyunk, és nekivágunk a Krivaja völgyének. Jó választás volt erre jönni. Az út forgalommentes, de még kerékpározható minőségű. A 17-es út forgalma igencsak elrettentő volt azon a közel húsz kilométeren míg mentünk rajta a határ után. Ezért inkább Dobojnál átjöttünk a Bosna bal partjára, és egy lényegesen nyugodtabb úton mentünk Zavidovici-ig és itt rátértünk a Krivaja völgyében vezető útra.
Az út folyamatosan emelkedik Olovóig, de nem vészes mert csak a folyó esésével párhuzamos ez az emelkedés, így nem túlzottan lassított le minket. Magas sziklák mellett haladunk, mellettünk a folyó, benne néhol horgászok állnak derékig a vízben. Általában alig találkozunk emberekkel, ez egész Boszniára igaz, gyér a népsűrűség, és a nap közbeni forróságban inkább csak hűsölnek az emberek. Nincsenek nagy munkatempók, mindenki nyugodt, és jókedvű. Az autók előzés előtt kötelezően dudálnak, a szembejövők meg azért mert tetszünk nekik, ez borzasztóan idegesít kezdetben, hiszen a dudálás nálunk mindig indulatból történik, így megszoktam már, hogy ilyenkor mindig én vagyok a zavaró elem az úton, és velem van bajuk. De itt ez nem igaz, senki nem ideges, és békésen jön utánunk kilométereken át a rönkszállító kamion is, míg alkalmas helyre nem érünk, ahol egy rövid dudaszó után megelőz minket. Így gurulunk be Olovóba, ahol egy benzinkútnál ellenőrizzük a guminyomásokat, de minden rendben és némi megerősítő kérdezősködés után tovább indulunk a 18-as úton. Mindjárt egy 7%-os 13 km hossszú mászással kezdünk, természetesen dél körüli időpont van ekkor a lehető legnagyobb meleg. Ez elég jól megvisel minket, én rendszeresen a fejemre öntök egy kis vizet, hogy bírjam a meleget, beletelik másfél órába míg felérünk az emelkedő tetejére. Innen gyakorlatilag Szarajevóig lejt az út. Késő délután érünk a fővárosba. Szerencsére teljesen nem kell bemennünk, mert a Couch Surfinges szállásadóktól nem kaptunk pozitív választ, így a város szélét érintve haladunk tovább. Mégis a forgalom egy agyrém. Szarajevó egyáltalán nincs felkészülve kerékpáros forgalomra. Hatsávos utakon, járdákon, és egy kilométert autóúton is haladunk más lehetőség hiányában. Robogunk alagútban kamionok közt, és mindenkinek útban vagyunk. A város széle felé végre ismét megtaláljuk a továbbvezető utunkat, ezt egy pizzériában ünnepeljük. A pincér beszél angolul, de a pizza nekem nem nagyon tetszik, igaz jó nagy, de a tészta olyan vékony és száraz az ropogós fajta, mint nálunk a levestészta mikor elnyújtják a magyar háziasszonyok. Azért annyira nem volt rossz, hogy maradjon belőle. Már csak egy óra volt a napnyugtáig, így tovább álltunk. Enyhén emelkedik a terep, és mi gusztálgatjuk az útszéli házakat. Pazaricnál vagyunk amikor hirtelen ötlettől áthatva becsengetek az egyik házba, aminek szép füves udvara van, és a ház kivitelezése nagyon hasonlít a saját házunkra, ebből vonom le a messzemenő következtetést, hogy hasonló emberek lakhatnak bent.
Egy kislány nyit ajtót, és a "szia" köszönésemre ő is sziá-val válaszol. A ház Enes Džinić -é és családjáé. Enes katonatiszt, és gitározik, kitűnő angolsággal válaszol az előadott szálláskérő mondókámra. Két kislánya van egy 8 és egy 12 éves, a gyerekek, és az egész család roppant kedves, barátságos. Este Enes kijön hozzánk beszélgetni, és felajánlja, hogy elektromos készülékeinket tölthetjük ha szükséges. De csak a telefonom van, amit tudok tekerés közben agydinamóról tölteni, így nem élünk a lehetőséggel. Vacsorát készítünk és gyorsan elbújunk a sátorba, mert a levegő villámgyorsan hűl. Meghallgatjuk az itteni müezzint is, és álomba merülünk.
Negyedik nap Pazaric - Oputzen /megtett táv: 164 km/
Reggel iszonyú hidegre ébredünk. A házat két oldalról veszi körbe egy kis patak, és minden oldalról magas hegyek magasodnak.
Enes tegnap mesélte, hogy az egyik évben itt rendezték a téli olimpiát. Szóval 10°C körüli hidegben, összepakoljuk a vizes sátrat, mert megszárítani most reménytelennek tűnik, gyorsan teát főzünk, és 7.10-kor már indulunk. Egy búcsú cédulát teszünk a házigazdánk autójának szélvédőjére, melyben megköszönjük a vendéglátást, és mellesleg kilátásba helyezzük, hogy esetlegesen hazafelé is itt állunk meg. Gyorsan melegszünk tekerés közben. Nemcsak azért mert a nap is gyorsan emelkedik, hanem azért is , mert ismét mászunk az Iván hágót majd behajtunk a tetőn lévő alagútba, és ezek után szinte már a tengerig csak gurulunk.
Néha 9%-os lejtőkön. Ez sem kellemes élmény, mert 50 km/h-ás sebesség körül ismét fázni kezdünk, főként a térdízületeinknek nem tesz jót, hogy átfújja a menetszél. Konjicnál elérjük a Neretvát, illetve annak tengerszem szerű kiszélesedését. A látvány pazar, de ahogy beérünk a Neretva- völgyébe ez még fokozódik. A folyó hatalmas sziklák között tör utat a tenger felé, mi kicsinek érezzük magunkat ezek között a méretek között. Fiam megjegyzi:" Mi nem is tudjuk otthon, hogy mi az hogy "hegy"!" Igaza van, a mi kis dombságokhoz szokott szemünknek hatalmasak ezek a méretek. A zöld színű Neretva békésen kanyarog mellettünk. Mégcsak délután egy van, és már megtesszük az aznapra tervezett távot, hiszen elérjük Mostart. "Most" a helyiek nyelvén azt jelenti "híd" , Mostart talán Hídasnak lehet fordítani.Mostarnak egyetlen komoly nevezetessége van, egy középkori híd az óvárosban. Természetesen ezt mi is megszeretnénk tekinteni, időnk is van bőven, így bekanyarodunk az "Old City" tábla által jelzett irányba. Az óvárosban lépni sem lehet a temérdek turistától. Komoly feladat eltolni köztük a rekukat, a fényesre koptatott nagy kavicsokkal kirakott úton csúszkálok az SPD cipőmben a hídig. Megtaláljuk a hidat, alatta mélyen a zöld Neretva.
Szép, de annyira nem érzem nagy durranásnak az egészet, és a tömegiszonyom egyre erősödik, így néhány fotó és a kötelező szuvenír begyűjtése után igyekszünk a főúton kifelé a városból. Perzsel a nap. Egy vendéglő fala mellett megállunk hűsölni. Egy óra múlva tulajdonos elzavar minket az árnyékból. Ez az egyetlen rossz tapasztalatunk az országból az oda és visszaúton. Megbocsátok a pénzembernek, egy kicsit még sajnálom is elkorcsosult emberi érzelmeiért, és tekerünk tovább. Nemsokára már Oputzennél járunk, ahol bekanyarodunk az egyik utcába vizet kérni. Egy szimpatikus idősebb hölgytől kapunk is, és amikor megkérdezzük, hogy van-e a közelben kemping ő elárulja, hogy a főúttól 7 km-re találunk egyet. Ennek borzasztóan megörülünk, hiszen már igencsak közeledik az este. Ennél jobban már csak annak örülünk, amikor megpillantjuk a tengert, hiszen ez már a végcél közelségét jelzi.
A Rio Mare kemping kellemesen csendes. Vacsorát készítünk, közben felállítjuk a sátrat, amire ráfér a reggeli pára után a szárítás. Nagyon jól esik a fürdés a tengerben. Elégedettek vagyunk. Négy nap alatt elértük a tengert, még így is, hogy a második napunk nem volt túl hatékony.
Ötödik nap Oputzen - Slano /megtett táv: 94km/
Ez a nap könnyűnek igérkezik. Családunk ma hajnalban indult el utánunk, és valahol Dubrovnyik környékén kell velük találkoznunk, ami nincs tőlünk messze.
Az útvonal tervezésekor csak úgy mellékesen felírtam Árpiék által bejárt félszigeten át vezető utat, csak úgy alternatív útvonalként. Most úgy döntünk a 8-as forgalmas tengerparti út helyett ezt választjuk. ehhez el kell tekerjünk Ploce-ig, ott hajóra szállni, majd a félszigeten végig hajtva a 8-as útra visszatérni. A kikötőt megtaláljuk, a hajó már csak ránk vár. Miközben én a jegyvásárlást intézem, a hajót kezdik eloldozni. Az utolsó percben felgördülünk, és már távolodunk is a kikötőtől. Először vagyunk tengerjáró hajón.
Élvezzük a közel félórás utat. Közben felhívom az autóval utazó családot, még nagyon messze járnak, a rengeteg sebesség korlátozás, és a Szarajevói dugók lassítják őket. kikötés után hideg zuhanyként ér minket, hogy ez a félsziget egy nagy hegy, és nem léteznek sík útjai. A kikötőből induló út mindjárt egy közel 5 km-es 10%-os emelkedővel kezd, és ez így megy egész nap. Igazából ránézhettem volna a térképre, világosan látszik, hogy ez hegyi terep. Most már késő. Egész délelőtt, és a délután első felében küzdünk az emelkedőkön. Cserébe csodálatos látványokat kapunk, a félsziget túloldalán a nyílt tenger, és paradicsomi öblök gyönyörködtetik szemünket.
Aztán egyszer csak elérjük Ston városát, elmegyünk a képtelenül magasra épített vár mellett, és kiérünk a nyolcas útra. A család ekkor már Mostar körül jár. Elkezdünk kempinget keresni, de az első háromban telt ház van, már nem fér el egy nagy sátor és egy autó. Az út magasan vezet a parton, a kempingek pedig lent vannak tengerszinten, így elég fárasztó le és felmászni minden egyes kempingnél. Már kezd reménytelennek látszani a helyzet, amikor elérjük Slano-t, ahol a templom melletti kempingben találunk helyet. 212 kuna 6 személy, egy nagy sátor, egy autó, két bicaj, ez kb. 7600 Ft-nak felel meg naponta ebben az évben. Gyors egyeztetés a családdal, és félóra múlva már egymásnak örülünk. Harminc kilométerre vagyunk Dubrovniktól.
hatodik nap
Pihenő nap. Élvezzük a mediterrán nyarat, a tengert, és próbálunk életben maradni az elképesztő melegben. Reggel hétkor már 29 °C van, ez délre eléri a 45 °C-t, és éjszaka is csak nagyon lassan hűl vissza. Én, aki nem kifejezetten bírja a hőséget csak nehezen tudok éjszaka aludni. De reggel már a tengerben kezdek, és azért azt is tudom, hogy van ennél rosszabb is az életben, mint a tengerparton táborozni. :)
hetedik nap
Pihenő nap. Ma a csapat egyik fele elment megnézni a Stoni várat.
nyolcadik nap
Dubrovnyik városnézés autóval. Dubrovnik gyönyörű. Már a bevezetés, amikor meglátjuk a hatalmas tengeröblöt, és átmegyünk az öblöt átívelő hídon lenyűgöző.
Az óváros hasonlít Mostarhoz, csak nagyban. Hemzsegnek a turisták, és minden a turisták kiszolgálásáról szól. Szuvenír boltok és vendéglátó egységek tömkelege. Mindezt meglehetősen húzós árakon. Szűk sikátorokn át gyalogolva közelítjuk meg a tengerparti erődöt.
Bentről igényes zenét hallok. Egy zenész kolléga űzi az ipart.
Ül egy gitár erősítőn, kezében elektro-akusztikus gitár, lábán csörgő, nyakában szájharmonika. És játszik, nagyon is jól! Tulajdonképpen nekem az egész óvárosból ő tetszik legjobban. Sétálgatunk, mérsékelten vásárolgatunk, aztán visszaindulunk a kempingbe. Mivel hatan vagyunk, így ezt csak két fordulóval lehet megvalósítani. Mi a fiammal a második kanyarra maradunk, közben az a feladatunk, hogy szerezzünk kemping gázpalackot, mert az otthonról hozottak elfogytak. Ez nem annyira egyszerű, mert nincsenek Tesco-k, a Konzumban csak élelmiszer van, a Hipermarket sport felszerelés részlegénél nem találunk kemping cikkeket. Már kezdjük feladni, amikor egy városi benzinkút mellett elgyalogolva, annak shopjának kirakatában megpillantom az áhított palackokat. Ráadásul fél áron vannak a itthoni árakhoz képest. Rögtön magamévá teszek néhányat, és a kikötő mellett egészen a város eleji hídig gyalogolunk, ahol felvesz minket az autó.
kilencedik nap /megtett táv: 60 km/
A túra célja Dubrovnik volt. Bicajjal. Így az elképzelhetetlen, hogy ne tegyük meg a városig az utat a rekukkal is, ezért reggel nekivágunk, ezúttal csomagok nélkül. Másfél óra múlva ismét a tegnap megismert öböl hídjánál álltunk, és boldogan fényképeztük egymást a város kezdetét jelző táblánál.
tizedik nap Slano - Oputzen /megtett táv: 61 km/
Ez a hazaindulás első napja. Azt találtuk ki, hogy együtt visszamegyünk a Rio kempingbe, és így még egy napot együtt tölthetünk a családdal, és már csak négy napnyira leszünk otthonról. Gyorsan lesodortuk ezt a bő 61 km-t közben vigyorogtunk, hogy mennyivel könnyebb volt ez így, mint a félszigeten hegyet mászni egész nap idefelé. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a kemping ugyanannyiba került hat személyre autóval, mint kettőnknek korábban bicajjal. Igaz számlát egyik esetben sem kaptunk, és árlista sem volt kifüggesztve sehova.
tizenegyedik nap Oputzen - Pazaric /megtett táv: 165 km/
Korán indulunk, még csak 6 óra van, amikor az utolsó pillantásokat vetjük a tengerre. Kicsit szomorú mindig ez a búcsú, hiszen a tenger mindig itt volt, és lesz is, de mi csak néhányszor találkozhatunk vele életünk során. Van ebben valami végzetszerű minden elválásnál, amit most is érzek. Mostarig megyünk, mint a gyorsvonat, itt ér utol bennünket a család. Ezúttal tényleg elbúcsúzunk tőlük, hiszen most néhány napig nem találkozunk ismét. Közben a Nap sem pihen a forróság egyre nagyobb mértéket ölt. Jablanicánál elkezdődik az emelkedés ami nemsokára olyan komolyra fordul, hogy kénytelenek vagyunk leszállni és néhány kilométeren át tolni a bringákat. 100 km van mögöttünk, pokoli meleg és a kettőnk által hajtott 92 kg-nyi két kerékpár hajtása a 9%-os emelkedőknél lehetetlenné válik. Útközben többször is vizet kérünk. Az egyik háznál narancsüdítővel is megkínálnak minket. Végre felérünk az Ivan alagúthoz, amiről már tudjuk, hogy az hegygerinc teteje, és ezzel együtt az emelkedő vége, hiszen a tengerfelé menet innentől kezdtünk gurulni. Viszonylag korán már öt órakor elérjük Enes házát, ahol már régi ismerősként fogadnak minket. Vacsorázunk, és hamar elbújunk a sátorba, ezúttal már bekészítjük a meleg ruhákat is, hiszen már tudjuk, hogy reggel hideg van ezen a környéken.
tizenkettedik nap Pazaric - Maglaj /megtett táv 164 km/
7.25-kor indulunk, a szokásos hideg párás pazarici reggel vesz körül minket. Enes éppen munkába indul, gyorsan felírja nevét, hogy megtalálhassuk őt a Face Book-on. Jó tempóban haladunk a lejtős terepen Szarajevóig. Ezúttal nem olyan stresszes a város forgalma, és már mi sem aggódunk túlzottan az autóútba torkolló útvonalunkon, gyorsan áthajtunk ezen a szakaszon, érdekes módon senki nem üvölt le minket erről az útról, pedig semmi keresnivalónk nincs itt. Talán a helyiek is tudják, hogy nem tehetünk mást, talán sajnálják, a két szerencsétlen helyismeret nélküli bringás vándort, mindenesetre zökkenőmentesen kijutunk a városból, és ismét elkezdünk emelkedni. Így még várost nem vártam életemben, mint Olovót.
Még a tegnapi emelkedőket, és bicajtolást is érzik a lábaim, és egyre kevésbé vagyok képes a perzselő napot is tolerálni.A húsz km-es emelkedő egy 7%-os erősítéssel végződik. A hágó tetején egy jégkrémes autó várakozik ránk, egy fiatal pár áll melette, és a lány mindegyikőnknek egy jégkrémet ad, csak úgy szimpátiából. Ilyenek ezek a félelmetes balkáni népek. :) Megkönnyebbülten vesszük tudomásul, hogy ezzel vége a túra mászós részének. A Krivaja völgye Olovótól már lejt végig, A Bosna völgye is síknak tekinthető,utána pedig a horvát szakasz hazáig már nem kihívás. A hegyek közt nincs sok problémánk a vízzel, egymást érik a tiszta vízű hideg források, amit a helyiek kiépítettek a szomjazók számára. Mi is ezeken a helyeken töltjük fel a készleteinket.
Már öt óra előtt elérjük Maglajt, elvileg még bőven mehetnénk tovább, de belőlem az elmúlt két nap kiszívta az energiát, és nem akarok tovább menni. Ezt másnap megbánom, de ekkor még úgy gondolom, hogy ez a helyes döntés. Letáborozunk a már ismert olasz családunk nyaralójánál. Ezúttal is nagyon kedvesek, már kapunk ásványvizet, és paradicsomot is tőlük. Sörrel is kínálnának de azzal nem élünk. Sajnos nem nagyon tudunk beszélgetni, mert csak a gyerekek tudnak egy kicsit angolul, a felnőttek csak olaszul beszélnek. Magyarázom kézzel-lábbal, hogy én zenész vagyok, és olaszul csak énekelni tudok. Elő is adok egy részletet a L'Italiano-ból. A gracie szót használjuk a legtöbbször. Este ők sokáig grilleznek, mi ez idő alatt beszélgetünk, majd gyors hideg vízes zuhanyzás után a maglaji müezzin hangjára alszunk el.
Tizenharmadik, utolsó nap Maglaj - Szedres /megtett táv: 292 km/
Ez a nap egyszerűen indult, összecihelődtünk és 7.25-kor útrakeltünk. Közel 300 km-re voltunk Szedrestől, tudtuk, hogy ez a sík terepen két nap alatt lazán teljesíthető. Nem vettük figyelembe, hogy ezt a szakaszt idefelé mennyi probléma lassította és ezuttal műszaki hibák, és eltévedések nélkül lényegesen gyorsabban haladtunk. Már tizenegykor Modricánál járunk, ami csak húsz kilométernyire van a bosnyák-horvát határtól. Egy már idefelé megtapasztalt vendéglőben ebédelünk. Én megkóstolom a csevapit, ez két lángostészta közé rakott hús némi hagymával, és szósszal. Finom volt, és érdekes. Ebéd után nem sokkal már Samacban járunk, ahol visszaváltom a megmaradt konvertibilis márkánkat euróra, és átlépjük a határt. Szép tempóban haladunk. Közben már látszik, hogy valahol a magyar határ mellett fogunk ma este megállni. Elmúlik este fél nyolc, és mi addig finnyákoljuk a falvakban lévő házakat, mígcsak ki nem futunk az utolsóból is. A határ előtt 5 km-el megállunk, és hozunk egy súlyos döntést, vacsorázunk és tovább tekerünk. Mindkettőnk számára túl nagy kísértés az, hogy csak 75 km a határtól az út hazáig, és hiába a megtett majdnem kétszáz, és a fáradt lábak, mégis a továbbhaladás mellett döntünk. Gyorsan megfőzzük a virslit és ahogy megettük, már indulunk is tovább. Az egész napos forróság után most jólesik a hűvösben tekerni. Otthonról közben rossz híreket kapunk, vihar zóna érte el az országot, most csapott le Sopronra a zivatar 100 km-es széllel. Ettől megijedünk, de már nem sok mindent tehetünk. A határ után iszonyú tempót nyomunk. A lábam majd szétszakad az emelkedőkön, de már nem foglalkozom vele, hiszen otthon vár a ház, az ágyam, és Ő. Várdomb előtt elkezd esni az eső, de nem vészes, és néhány kilométer után már el is áll. Három óra múlva elérjük Szekszárdot. Úgy nézem az éjszakai várost, mintha először látnám. Valahogy elképzelhetetlen az egész, hogy már itt vagyunk. Délben még két országgal távolabb jártunk, egy minaret tövében ebédeltünk. Nem így képzeltem az utolsó szakaszt, azt gondoltam, szép lazán mintegy levezetésként végig tekerjük, sok pihenővel. Ehhez képest egy sprint volt az egész. Szekszárd végénél viharos szél támad, és nem enyhül hazáig. Szinte lépésben megyünk a 63-as úton, végtelenül lassan jönnek a kilométereket jelző táblák. Mi számolunk visszafelé. Már csak öt, négy, három, kettő egy, és befordulunk az utcánkba, majd megállunk a ház előtt.
Itthon vagyunk! Mintha nem is két hét, hanem évek teltek volna el, az elindulás óta. Bent furcsa minden. Túl erős a fény, csillognak a tárgyak. Két hete nem jártunk házban, nem láttunk közelről ilyen erős fényt sem. 1484 km-t bicajoztunk, ebből 1424-et nyolc nap alatt. Ez átlagosan napi 178 km. Talán nem is vagyunk normálisak. :)
Ennyi volt a túra, tényszerűen leírva, de ez így csak félig van kész. Legközelebb írok a gondolataimról, a benyomásaimról, mesélek az emberekről akikkel találkoztunk, és magunkról ahogy az út hatott ránk.
