A dolgok mindig a fejben születnek meg először, legyen szó egy világrengető új felfedezésről, vagy egy egyszerű bicajtúra tervről. Aztán eljön a pillanat, amikor valami átfordul, és a terv megvalósítása egy időponttal párosul, és innen már nincs visszaút. Az utolsó pillanatokban jön a megszokott kétely, hogy egyáltalán szükségem van-e nekem erre, hiszen körülbelül tudom mivel jár ami a negatív oldalát illeti, de a várt pozitív élmények miatti kellemes várakozás minden esetben felülírja ezeket az aggályokat.
Ez jár a fejemben miközben rákanyarodom a hatvanhármas útra az utcánk végén. Este hat óra van a tervezett indulás ideje. Egy újabb erőpróbára indulok, mely során 24 órán át fogok tekerni a lehető legkevesebb megállással. Az út eleje mindig vidáman indul, most is. Szélcsend van az úton még jelentős a forgalom, de tudom ez az idő múlásával csökkenni fog. Minimális a felszerelésem, csak a legszükségesebbeket viszem, néhány szendvics egy éjszakai megállásra, melegebb ruha, térkép, néhány alapvető szerszám, és tartalék belsők. Még telve vagyok energiával, ilyenkor nem is vagyok annak tudatában, hogy amibe kezdek, az sokak szemében őrültségnek látszik, de azt hiszem engem még ez is motivál, hogy valami olyan teljesítményt viszek véghez, ami a legtöbb ember számára lehetetlen vállalkozás lenne. Az "én is meg tudnám csinálni" beszólásokat nem tudom komolyan venni ezzel kapcsolatban. A valóság csak út közben derül ki, és ebben a pillanatban, még én sem tudom vajon hogyan zárul a most elkezdett túra. Elszánt vagyok, és kitartó leszek, mindössze ennyit tudok. Az első szakaszt ismerem térkép nélkül is, hiszen Bajáig rendszeresen kerekeztem már eddig is edzés gyanánt, Szegedig pedig mostanában szerencsétlenségemre többször is jártam autóval. Alattam az év bringája, a Chili, mit sem sejt még a rá váró hosszú útról, csak egyszerűen teszi a dolgát cipel engem, amerre vezetem. Ritkán megyünk harminc alatt, még messze vannak a fáradtság első jelei. A kerekek alatt surrogva fogynak az aszfaltcsík kilométerek. A hőmérséklet pont jó, a nap lassan kezd alábukni a horizonton, egy óra telt el az indulás óta, és már a szekszárdi Szent László hídon hajtok át a Duna felett. Szeretem ezt a kerékpárutat, igaz a minősége már szemmel láthatóan romlott az elmúlt három év alatt, mióta én használom, mégis elégedett lennék, ha mondjuk Pestig ilyen lenne az egyik oldalon a gát, és így lenne egy biztonságos alternatíva, a déli megyékből a fővárosba hajtani. Gépiesen pedálozok, közben jól elvagyok a gondolataimmal. Sokan nem szeretnek egyedül tekerni, pedig ennek is megvannak a maga előnyei. Senkihez nem kell alkalmazkodnom, és van időm egyedül lenni saját magammal, így nagyon sok gondolat megtalálja a maga helyét az agyamban, egyfajta tisztogatás, rendrakás eredményeként, amit ezek a hosszú magányos utak jelentenek. Az tény, hogy egy kicsit unalmasabb, mint társakkal tekerni. Közben a lenyugvó nap fényében megpillantom a Türr István hidat, Baja közeledik. Magamban jót mosolygok, mikor eszembe jut egyik kedves munkatársnőm, aki azt nyilatkozta, hogy a nyáron szeretne egyszer elkerekezni Bajáig. Ez a nagy túraterv. Úristen, hol vagyok én már ettől a szinttől! Ezt nem lekicsinylően gondolom, hanem azzal a megértéssel, mint aki már bejárta ezt a hosszú utat, ami az első öt kilométerestől vezet a ...meddig is? Nem tudom, csak azt, hogy a mai tekerés is csak egy újabb lépcső a történetben. Baja szélén az 511-es úton elkerülöm a várost, és a nagy halfőző bográcsos körforgalomnál ráállok az 55-ös számú útra. Ez most egy jó darabig a fő irányt jelenti. A nap közben eltűnik az égről, és érezhetően hidegebb lesz. Valahol meg kell állnom felöltöznöm, mert nem feltétlenül egy betegség begyűjtése a mai cél. A lehűlés sebességére jellemző, hogy Csávolynál még korainak tartom a megállást, Felsőszentivánnál, már fázom és megállok, pedig a két falu közt nincs több három kilométernél. Egy buszmegállóban felveszem a széldzsekimet, és már indulok is tovább. Lassan és biztosan sötétedik, de engem nem zavar, bízom a lámpáimban, és a fényvisszaverőkben. Szerencsére a forgalom ahogy vártam egyre gyérül, már csak ritkán találkozom autóval. A legtöbbnek élénk karlengetéssel tiltakozom a retinám kiégetése ellen, amit próbálnak a Xenon fényszóróikkal maradéktalanul elérni. De ma normálisak mert kivétel nélkül értik mi bajom van, és leveszik tompítottra a fényt. Az a baj, hogy a bicajlámpa nagyon kis fényerejéhez alkalmazkodott szemet nagyon bántja ez az ívfényszerű sokkhatás, amit ezek a modern reflektorok tudnak. Most egy kicsit bánom, hogy nem vásároltam meg a Chilihez tartozó 50 lux fényerejű lámpát is, akkor jobban is látnék, és az autósok is előbb kapnának észbe. De hát a pénztárca diktál, és lámpát később is vehetek, a fő, hogy ez a piros szépség az enyém lett. A szóban forgó járműcsoda közben csak fúrja bele magát a sötét éjszakába, csak a kerekei duruzsolnak megnyugtatóan. A falvakban elszórtan találkozom néhány emberrel, van ahol egy vendéglő teraszán ülnek kint, és gondolom néhányan csodálkoznak mikor elsuhanok mellettük. Vajon mit gondolhatnak rólam? Érzik, hogy ez a biciklizés több mint a szomszédfaluig eltekerni? Ezen gondolkodom, mikor a távolban kibontakoznak Szeged fényei, a szépen kivilágított bazilika kettős tornyával. 11.23 van amikor elérem a Szeged határát jelző táblát. A következő úti cél Makó, még nincs szükségem ennél több információra, ezért bízom a közlekedési táblákban, amik végül rendben át is vezetnek a városon, és rövid időn belül már a 43-as úton hajtok, ami Makóig visz. A késői időponthoz képest rengetegen vannak az utcákon. Ezt nem nagyon értem. A Római körúton, egymást érik a kutyát sétáltatók, egymást sétáltatók, futók, görkorcsolyázók, kerékpározók. Már itthon oldódik meg a rejtély, a fiam mondja a megoldást. Egyetemi város. A hallgatók egy kicsit más időbeosztásban élnek, mint egy átlagos város dolgozó lakossága. Áthajtok a Tisza hídon, innen nézve pazar látványt nyújt Szeged, már csak ezért az egy pillanatért is megérte eltekernem ide ma éjjel. A fokozódó hideg miatt fontolgatom egy pihenő beiktatását, erre Deszken kerül sor. 170 km-t jöttem szinte megállás nélkül, mert a dzseki felvétel az nem tartott annyi ideig sem mint egy átlagos piros lámpa. 29.8 km/h-ás az átlagom eddig. Ja kérem, az Alföldön nem kunszt tekerni. Próbálnánk meg ugyanezt a távot az Alpokban! A vízhatlan zsákból előszedem a meleg cuccaimat, és magamra veszem. Mindjárt egy kicsit jobban vagyok, főleg miután felszámolom a három darabos szendvics készletemet. Viszont a víz a kulacsomból ezzel elfogyott, pedig hideg ide-hideg oda a folyadékot pótolni kell, mert a dehidratáció nem kellemes dolog. Húsz percet állok körülbelül, és indulásra készülődöm. Egy pillantás a térképre, most már előveszem az otthon írt itinert is. Ez tulajdonképpen egy lista az érintett települések nevével, illetve ezen jelzem a nagyobb útirány változásokat is, hogy milyen irányba és milyen útra, vagy útról kanyarodok. Az a vicces, hogy ez szinte száz százalékban képes helyettesíteni a GPS-t, a pontossága mindössze az otthoni alapos felkészülésen múlik. Azzal nincs is most baj, csak a használattal, Makóra érve tudom, mert az itiner írja, hogy milyen irányba kell majd kanyarodnom, és milyen falvak felé, mégis én befordulok, egy Hódmezővásárhely felé mutató táblánál, ami ugyan helyes irány, hiszen az is az útvonal része, csak nem így terveztem. Ezt a fordulót néhány kilométerrel később kellett volna megtenni, Kövegy felé. Így levágtam jó darabot a tervezett útból, aminek nem nagyon örülök amikor rájövök a hibára, mert a fő célom az 500 km megtétele, és így még ki kell valamit találnom, ha előbb érek haza. De ez még végtelenül messze van. Az út egyik legnehezebb szakasza jön. Fizikailag még nem nagyon érzem az elmúlt kétszáz kilométert, de az álmosság egyre tolakodóbban próbál hatalmába keríteni. Sosem gondoltam volna, hogy az ember képes ilyen intenzív mozgás közben ugyanúgy elaludni, mintha autót vezetne. Persze ez is monoton dolog. Éjszaka egy könnyed tempóban, ingerszegény látvány mellett, érdekes dolgokat tapasztalhat magán a bicajos. Eddig csak olvastam erről mások leírásaiban, de most saját magam is megtapasztaltam. Ahogy megy az idő előre, jönnek az apró kis tévesztések. Véletlenül, kitudja hogyan, már a szembejövő sávban megyek, pirosnak látom a fehér színű fénysorompót, az árnyékokból a legképtelenebb alakzatok bontakoznak ki, amik egyszerre köddé válnak amikor odaérek melléjük. Egyfajta kábulatban vezetek, aminek érdekessége az, hogy úgy érzem egy idő után mintha aludtam volna, és frissebb vagyok. Ebben a félig alvó állapotban hajtok át Hódmezővásárhelyen, és Szentesnél érek el arra a pontra, hogy ha kell kutat ások, de víz nélkül nem tudok tovább menni. Szerencsére a város mellett meglátok egy Tesco-t, de sajnos ez nem az a 24 órán át nyitva tartó fajta, hanem a másik. Az áruház melletti benzinkút azonban nyitva, és elveimmel ellentétben, mely szerint benzinkúton nem vásárolok semmit, mert minden irreálisan drága, most örömmel tobzódom a shop kínálatában. Éhes még nem vagyok, egy tábla Milka csokival már megelégszem. Üdítőt veszek a cukortartalom miatt ez jó hajtóanyagot jelent, na és vizet, amivel feltöltöm a kulacsom. Elégedetten bár most már kicsit megkopott fittséggel ülök fel a bringára és megcélzom az itiner következő pontját ami Csongrád. De egy órán belül visszatér az álmosság ezúttal erősítést is hoz, és hiába minden igyekezetem, hiába a felkelő nap, be kell látnom, hogy muszáj egy kicsit aludnom, mert így nem tudom a túrát befejezni, vagy a dekoncentráltság miatt fogok balesetet szenvedni. Egy buszmegállóban megágyazok a Chili szivacsán, és a tőlem 5 méternyire robogó kamionok dübörgésétől, és mindent átható rázkódásától cseppet sem zavartatva elalszom. Harmincnyolc perc múlva a telefonom ébreszt, hiszen már a hasamra süt a nap. Az a meglepő, hogy mintha kicserélték volna a világot körülöttem, ismét pozitívan látok mindent, és kész vagyok az indulásra. Ennyit jelent, ha az idegek egy kicsit pihenni tudnak. Ezt mindenkinek javaslom, aki autóval is közlekedik, hogy ne vezessen az elalvás határán, inkább álljon meg, és fél órát egy órát aludjon, ez az idő nem hiányozhat senkinek, és ez után garantáltan képes lesz levezetni a hátralévő távot. Megyek tovább. Életemben nem jártam még erre. Bugac. A pusztai létnek van némi pejoratív csengése nálunk. Ahogy elnéztem ezeknek a településeknek a házait, a legtöbbtől lenne mit tanulnia kényes városi népeknek, rend és tisztaság terén. Na és ami ordít mindenről, a munka, a folyamatos, áldozatos munka. Nincsenek ácsorgó, unatkozó, trécselő emberek. Közben az eső is elkezd szemerkélni, de ez senkit sem zavar. Mindenki dolgozik valamit, látszik, hogy itt ez az élet. Válogatom közben a boltokat, ide nem megyek be mert túl kicsi a bolt, biztosan nincs választék, ez még nincs nyitva, ez kocsma ide pláne, aztán Orgoványban találok egy Coop boltot. A boltos hölgyek olyan kedvesek velem, hogy már azon csodálkozom, hogy ez biztosan egy magyar bolt, nem mentem át véletlenül a határon valahol, nagy álmosságomban? Egy gyönyörű fánkkal, és egy meggyes rétessel, no meg persze az elmaradhatatlan folyadékokkal távozom a boltból, és a szemközti parkban egy padon letelepszem, és kényelmesen megreggelizem. Éppen 10 óra van délelőtt, mikor Orgoványból, a buszmegállóban állók kíváncsi pillantásaitól kísérve ismét felülök, és hamar 30 feletti sebességgel kirobogok a faluból. Még nyolc órányi biciklizés van hátra, a kétharmadán túl vagyok. Kissé megnyugtat az a tudat, hogy most már tulajdonképpen hazafelé közeledek, illetve egy jó nagy kört teszek Szedres körül, aminek a sugara körülbelül egyforma, és a sugáron át, bármikor rövidíthetek, ha képtelen lennék tovább menni. De valahol már érzem, hogy erre nem fog sor kerülni, hiszen minél többet megyek, annál nagyobb veszteség lenne, ha az előre kitűzött célt, a huszonnégy órás tekerést nem tudnám befejezni. Felsőjárás, Izsák, Kisizsák, aztán a hosszú 52-es út, aminek sosem akar vége lenni. Ráadásul feltámad az északi szél, ennek nem örülök, igaz az időjósok megjövendölték, így számítottam rá. Sajnos most jó darabig egészen Sárbogárdig akadályozni fog ez a szembe szél, így biztosan nem lesz már annyira jó a távolság eredményem mint amilyen egy szélmentes, vagy csak enyhén szeles napon lehetne. Hát ez minden csak nem az. A szél egyre jobban erősödik, és belőlem egyre több energiát vesz ki. Ember még nem örült így a solti rádiótoronynak, mert végre nem az unalmas egyenes főúton kell tovább mennem. Tanulva az első hibából, Dunaföldváron hűen követem a kidolgozott itiner ezúttal utcaszintű leírását, és tényleg hamar meg is találom a városból a Matild-tó felé vezető utat. Szép ez a tó, kár, hogy most a szél miatt haragos hullámokat vet. Mint ahogy én is, pedig tudom, hogy ha van valami, amin nem érdemes dühöngeni az a szél, mégis nagyon bosszant, hogy tudom most repülhetnék ezen a szakaszon, hiszen ez a reku fő erőssége az enyhén hullámzó terep, amikor a lejtőn szerzett energia felvisz az emelkedő háromnegyedéig, és mire kezdenél lassulni, már megint egy lejtőn száguldasz lefelé. Ez a száguldás most 24 km/h, máskor ennyivel szoktam az emelkedőn felfelé menni, az most 12-14. Ráadásul mindez milyen fárasztó. Sárbogárdon egy rövid megálló egy fagyi erejéig, ami meglepően finom, aztán gyerünk tovább. Most már sokszor bejárt hazai pályán haladok, kiszámítható, hogy két órával a tervezett előtt fogok hazaérni, tehát még tovább kell mennem, mert a véletlen rövidítés miatt sem a huszonnégy órám, sem a tervezett legalább 500 km nem lesz meg. A következő pihenő már otthon van, egyben újabb energiát merítek a készülődő finom vacsi illatából. Így hamar útra kelek ismét, hogy megadjam magamnak a kegyelemdöfést, mert erre az időre, már romokban vagyok Nincs olyan izmom ami ne fájna, a nap ropogósra égette a combomat. Itthon körül már könnyedén tervezek, ezúttal tényleg kényelmes tempóban tekerek. Elmegyek Szekszárdig és vissza, és még Medina irányába egy rövid távot, hogy az ötszázra egy kis plusz is legyen. Hatkor betolom a Chilit a garázsba, ezt a nagyszerű járgányt, ami közönyösen gurult végig 24 órát, hibátlanul váltogatva a sebességfokozatokat, gyorsulva és megállva a kellő időben, mint egy precíziós svájci karóra, tette a dolgát amire az alkotói megálmodták.
Ne kérdezze tőlem senki mi szükség van egy ilyen útra, nem tudok válaszolni. Célom volt saját határaim felmérése, ami már kezdettől egy paradox dolog, hiszen ettől a felméréstől, az eddigi határ már eleve kitolódott, hiszen újabb edzettség, tapasztalat rakodott rám, melynek hatásai a következő úton már előnyt jelentenek. Van egy stílus úgy hívják "brevet", ebben a kerékpárosok egy kötött szintidőn belül, egy kijelölt, de nem megjelölt útvonalon, önellátó módon hajtanak végig, a pihenési idő beleszámít a teljesítés idejébe. Már régóta szerettem volna kipróbálni, hogy képes vagyok-e egy ilyen jellegű teljesítményre. Nos, a hivatalos brevet rendezvényeken 1000 km megtételének szintideje 75 óra. Úgy hiszem megfelelő tervezéssel, több pihenővel, lassabb átlagsebességgel sikerrel vennék részt egy ennél sokkal hosszabb úton is. De ez nem éppen vágyaim netovábbja , most elég ez is a dicsőség falamra, hogy 24 óra alatt 502 km-t voltam képes megtenni. A nettó tekerés idejét nem tudom, mert kb. félúton sikeresen lenulláztam a lábammal a komputert, de úgy gondolom két óránál nem álltam többet biztosan. Ezen kívül persze célom volt még a pozitív élmények szerzése, ami abszolút meg is valósult, hiszen ismeretlen tájakon jártam, és az éjszakai városok látványa egy különleges pluszt adott mindehhez. Az úton három kilót fogytam, ami azt jelenti, hogy nem igazán helyesen táplálkoztam, ennél többet kellett volna enni, de ez pillanatnyilag egyáltalán nem baj, hiszen van rajtam plusz bőven még így is.
Most pihenek, regenerálódom és ezt követően ismét elkezdem törni a fejem a következő úti célon. This is me. :)
