A fenntartható fejlődés illúziójáról.

"Harcolni fogunk velük, érvényesítjük az akaratunk, elfogjuk vagy... megöljük őket, amíg nem sikerül a törvényt és a rendet felállítani ebben az országban. Uraljuk a helyzetet, és továbbra is érvényesíteni tudjuk érdekeinket az országban."   /Paul Bremer a megszállt Irak amerikai vezetője/

A fenntartható fejlődés illúzió. Az ipari civilizáció csak néhány generációnyi időtartamra képes működni, amíg fel nem éli a bolygó erőforrásait. Lehet azt gondolni, hogy mindig jön valami újabb energia forrás, de ez önámítás. Az egyetlen emberi léptékben kimeríthetetlennek számító erőforrásunk pillanatnyilag a Nap. Minden olyan civilizáció, amely több energiát használ, mint ami a Napból érkezik hosszútávon fenntarthatatlan. Ha ezt egy kicsit tovább gondoljuk rájövünk arra, hogy a technológia egyetlen fenntartható szintje a kőkorszaki. Ez egy kicsit fájdalmas felismerés, mert nem szívesen engedünk a high-tech függőségeinkből, és a mai —valljuk be— teljesen ellustult, és kényelmes, pazarló, önromboló életstílusunkból. Számomra nem kérdés az, hogy a mai állapotunk csak egy villanás, és egyike vagyunk annak a néhány generációnak, akik belsőégésű motorokkal hajtott járművekkel közlekedtünk indokolatlanul sokszor, és nagy távokon. A bolygónk emberi populációja, történetének nagy részében nem így élt, és nekünk is egyszer vissza kell térnünk ebbe az állapotba. Azon lehet persze elmélkedni, hogy ez mikor lesz, de az én felfogásom szerint ez is csak egy villanásnyi időtartam múlva. Miért? Mert, ha egyre kevesebb a hal a tengerekben, akkor egyszer kifogják az utolsót is, ha egyre kevesebb az erdő, akkor eljön az ideje annak, mikor már egy sem lesz, ha az édesvíz készletünk mérhetően csökken, akkor már nincs messze az idő, amikor a homo sapiens (?) a vízháborúk korszakába süllyed. A fenntartható fejlődés, a mai értelmében nem fejlődés, mert a fejlődés szó mindig terjeszkedést, újabb területek kiaknázását, újabb erőszakos hódítást takar. A fenntarthatóságnak ez éppen az ellenkező irányú vektora. Ahhoz hogy fenntartható legyen (persze nem 7 milliárd, hanem jóval kevesebb ember számára), "visszafelé" kell menni. Ez szintén csak a mai értelemben "vissza" irány, valójában az emberek és evolúciós őseik milliónyi éveken át éltek valóban fenntartható módon, a természettel tökéletes egyensúlyban. A civilizáció (értsd: Nyugati civilizáció) az elmúlt néhány évezredben túlterheli a környezetünket, ezt mindenki láthatja a saját életében is, ehhez ki sem kell lépni az utcára, eközben a modern ember semmire sem büszkébb, mint az általa kreált tudományra, ami végső soron ebbe a rémálomba juttatott minket. Pedig a még nem teljesen agymosott óvodások is tudják, hogy a saját élőhelyünket elpusztítani, az nem "emberi" dolog, és főként nem sok észre vall. Valahol itt kéne kezdeni.Náluk, a gyerekeinknél, hiszen minden új gyermek, egy új emberi lény, azzal a képességgel, hogy egy olyan felnőtt váljék belőle, aki képes egy fenntartható, egyensúlyon alapuló életre egy adott területén a bolygónak. El kéne feledtetni gyerekeinkkel, hogy mit jelent "embernek" lenni, mert ez a fogalom alig takar valami jót, és meg kéne tanítani nekik,— és nekünk is velük együtt megtanulni — hogy mit jelent civilizáltnak lenni. Akkor talán elkerülhetnénk, hogy tizenöt éves korukra, egy mini bolygóromboló félőrült teremtmény váljék belőlük, akik egy olyan világhoz alkalmazkodtak, ami egyáltalán nem normális. Ebben a nem normális világban pillanatnyilag mindannyian, én is, csak egy normálatlan humanoid vagyok, aki látja a problémákat, mégsem tesz ellene semmit. Persze nem könnyű saját gondolatokkal gondolkodni manapság. Gondolkozásunkat, egy hosszú folyamat előzi meg. Születésünktől kezdve minden arra irányul, hogy lerombolják bennünk mind azt, ami eltérő a kor kívánalmaitól, komoly szakemberek dolgozzák ki azokat a hatásokat, amelyek már gyermekkortól befolyásolnak, és formálják képlékeny agyunkat, mert semmiképpen sem maradhatunk önmagunk. Jó fogyasztóvá kell válni, aki kiszámíthatóan követi a felsőbb hatalmak által belénk ültetett igényeinket. A tárgyak birtoklása hamis boldogságtudattal önt el, minden egyes újabb kacat kézbevételénél, amiért engedelmesen robotolsz, életed felét poros, egészségtelen, vegyszerektől átitatott környezetben töltve. Dolgozol türelmesen, hogy megvásárolhass, egy olyan műanyagdarabot, ami egy szempillantás alatt válik hulladékká, és amit egy másik ugyanilyen szerencsétlen állított elő, a világ egy másik pontján, ugyanilyen indíttatásból. Az egész egy szűk réteg értelmetlen pénzfelhalmozásának célját szolgálja.

"A hierarchiában magasabban lévők számára elfogadható a vagyonuk növelése -hétköznapi nyelven meggazdagodás- az alacsonyabban lévők életének tönkretétele, vagy kioltása révén. Ezt termelésnek hívjuk." /Derrick Jensen - Endgame/

Ezt nem mondjuk ki , mégis pontosan tudjuk, elfogadjuk, és naponta ez szerint élünk. Azért fogadjuk el, mert a gondolkodásunk már nem a sajátunk. Egy eredményes átalakító beavatkozás következtében képesek vagyunk elfogadni a legképtelenebb, és legégbekiáltóbb  igazságtalanságot is. Mindez egy vendégség kapcsán jutott eszembe, ahol ifjú barátaim elmondták, nem tartanak televíziót, mert nem bírják elviselni azt az állandó törekvést, ami a készülékből árad, amelyek a saját gondolataikat igyekeznek elfojtani, és rájuk erőltetni egy értékrendet, amitől jó fogyasztó, és mai "ember" lesz mindenki. Gondolkodni, márpedig szükséges. Az igény láthatóan sokunkban meg van a változásra, Ez a változás a küszöbön van, minél később következik be, annál fájdalmasabb lesz, és annál több borzalom fogja kísérni. Az ipari civilizáció hívői erre csak legyintenek, és azt mondják, mindez hülyeség és nem érnek rá ilyen dolgokkal foglalkozni, mert el kell hozni a gyereket az oviból. Azt a gyereket, akinek a jövőjéről lenne szó. Én rájuk legyintek, és azt mondom: "Hívők."

Ezzel az esszével semmi célom sincs. Mindenki éljen, és tegyen saját belátása szerint. Írásom lényege egy gondolatra épül, amit szégyenlek leírni, hiszen annyira nyilvánvaló. Nem tudjuk magunkat függetleníteni a környezettől. Ugye milyen egyszerű? Pedig egész életünk abban az önteltségben telik el, hogy képesek vagyunk egyszerre élni egy olyan bolygón, amit közben elpusztítunk. Mi vagyunk függő viszonyban a bolygóval, mi vagyunk ráutalva. Maga a bolygó jól meg van (meg lesz)nélkülünk.