Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2013. október 6., vasárnap

Kamara karma

Azt hittem ez már örökre egy beteljesületlen álom marad az életemben. Szerencsére tévedtem, és már ki tudja hányadszor bizonyítom saját magam számára, hogy képes vagyok  elérni minden reális célt, ehhez semmi másra nincs szükségem csak a szívós, kitartó makacs akaratomra, amivel a bringán ülve legyőzöm a hágókat, és a kilométereket is.
A Szekszárdi Kamarazenekar egyik hegedűse vagyok.
2013 október 1-én újra itt ülök egy kamarazenekarban, előttem kottalapok, a kezemben hegedű. Utoljára ilyen 1980 tavaszán volt Veszprémben egy ifjúsági kamara zenekari fesztiválon. Istentelenül régen volt. Két teljes év gyakorlás van mögöttem. Mostanra már tudom, hogy a kezek, az ízületek regenerálódásra is képesek. Már sokkal hajlékonyabbak, és rugalmasabbak az ujjaim, mint az újrakezdésnél, ami akkor maga volt a gyötrelem. Az első évben folyamatosan gyulladásban voltak a bal kezem ujjainak ízületei.De ennyire könnyen nem lehet engem legyőzni,és elriasztani, azért folyamatosan gyakoroltam tovább, néha fájdalmak mellett is, és próbáltam lazábban billenteni a hangokat, és közben igénybe vettem a modern vegyipar néhány csodakenőcsét is, pedig ezekben nem is hiszek. Mára már nincs gond, igaz a kezem soha többé nem lesz olyan mint annak a tizenöt éves fiúnak, aki 1981-ben lerakta a hegedűt, akkor úgy tűnt örökre.
Ennek lelki okait egy jó pszichológus bizonyára képes lenne kielemezni belőlem néhány piculáért, de mára ez már nem is számít. Hiszen visszatértem, és életemnek ezt a befejezetlen, és mindeddig céltalan szakaszát, amit a fiatalkori hegedűtanulás jelentett ezzel talán sikerült újra a helyes irányba terelni. Az átfordulás fokról fokra történt, szinte észrevétlenül kúszott be újra a hegedülés iránti vágy az agyamba. Az első alkalom amire visszatudok emlékezni már vagy 8 éves emlék. Ugyanez  a zenekar amiben most ülök, körbejárta a megye falvait, hogy népszerűsítse a klasszikus muzsikát, így találkoztam velük, és a Zenével újra akkori lakóhelyem művelődési házában. Ennek a hadjáratnak a kézzelfogható eredményéről nem tudok semmit, mindenesetre engem megtérítettek, mert ahogy néztem és hallgattam őket, egy gondolat kezdett motoszkálni bennem. "Én miért nem? Hiszen látom mit csinálnak, tudom hogyan kell ezt csinálni, úgy olvasom a hangjegyeket, mint más a betűket. Egyáltalán miért nincs hegedűm otthon, és miért nem vettem évtizedeken keresztül a kezembe?"
A koncertnek vége lett én hazamentem, de a gondolat már gyökeret eresztett a fejembe. Még évek kellettek, hogy hangszert vásároljak, elkezdjek gyakorolni, újra tanárhoz járjak,és ennek az útnak az egyik állomása ez a mai este. Október 1 a zene világnapja. Ez a Jehudi Menuhin által bevezetett ünnep, ma számomra különösen nagy jelentést hordoz. Itt ülök a nagy zenészek között a Művészetek Házában. A nézőtér zsúfolásig tele, és játszom. Még nem vagyok teljes értékű zenekari tag. Korom ellenére itt csak kezdőnek számítok, de én ezt is hatalmas megtiszteltetésnek érzem. Zenésztársaim azt mondták ez lesz a beavatásom. Egy kicsit olyan volt ez, mint felugrani egy száguldó vonatra, hiszen a zenekar az idén ünnepli 30 éves fennállását, még évekig tanulhatom azokat a darabokat, melyeket ők már "kisujjból" játszanak. A rendezvény hangulata közben rám is átragad, és úgy érzem a teremben mindenki egyfajta emelkedett hangulatba kerül. Játsszuk egymás után a darabokat, és hatalmas sikerünk van, és ebben a sikerben az én munkám is benne van. Ebben a patetikus hangulatban csodálatosan szól együtt a zenekar, és a Szekszárdi Liszt Ferenc Pedagógus Kórus. Gounod miséjének csodálatos akusztikai környezetet teremtenek az öreg zsinagóga falai.
A klasszikus zene, mint valamennyi művészet, ami anyagi szponzorálást igényel napjainkra igen mostoha műfajjá változott. A kevés számú koncert, és a kicsi érdeklődés a műfaj iránt nem hozza meg a gyerekek kedvét a zene tanuláshoz. Persze az igazán nagy tehetségek ma is a felszínre törnek, mint például a velünk színpadra lépő kicsiny hölgy Noami Konforta esetében is. Őstehetség, akihez képest azt hiszem mindannyian tehetségtelenek vagyunk. Ez a kislány csak 12 éves, de olyan profizmussal játssza a szólókat a zenekar kíséretében, hogy csak csodálni tudjuk, és egy kicsit irigyelni a technikai tudását.
Már tegnap is próbáltunk vele, és tudjuk hogy mire számíthatunk. Ő aztán nem fog téveszteni, minden hangja tökéletesen szól, és csak kapaszkodunk utána, hogy megfelelő színvonalú alapot biztosítsunk a szólói számára. Még hallani fogunk róla ebben egészen biztos vagyok. A közönség teljesen elvarázsolódik ettől a pöttöm horvát lánytól, aki olyan összpontosítással játszik, mintha az élete lenne a tét, és talán így is érzi.
Csak perceknek érzékelem a másfél órás előadást, és már a közönség zárótapsát fogadjuk állva.
Sok családtagom, barátom, és ismerősöm látott, hallott ma minket, a koncert után még napokkal később is kapok olyantól gratulációt, akiről nem is tudtam hogy jelen volt. Nagyon jól esik ez a kitüntetett figyelem. Mint minden siker, amit az ember hosszas munkával ér el, ez is számomra sokkal értékesebbnek hat.
Most úgy érzem megtaláltam egy időre a helyem. Ezt a fajta zenélést korlátlanul tudom művelni, amíg csak energiával, és egészséggel bírom. Egyfajta felkészülés ez már részemről az öregedésre,hiszen party zenészként már nem lehetek sokáig hiteles, és talán már nem is akarok sokáig azokban a bulikban játszani.
A kamarazenekar komolysága, munkamorálja, és szellemi értékei sokkal inkább közel állnak hozzám.
Ahogy visszagondolok, nekem már vagy negyven éve nincsenek zenementes napjaim. Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy ezután sem lesz ez másként.
Mi is kéne még? 
Talán csak sokáig tartó  egészség, kicsit könnyebb napok, a gyakorláshoz sok türelem és kitartás. :)