Újságcikk lettem...

A mai napon a Tolnai Extra: Hobbiról, hobbira rovatában én vagyok a riportalany.
A riportot V.Horváth Mária készítette, akiben egy nagyon jó fej, embert ismerhettem meg, végig oldott, és nagyon jó hangulatban beszélgettünk, és a leírtak ezt szépen vissza is tükrözik. Sajnos a rovat adta keretek nem nyújtottak lehetőséget egy részletesebb interjúra, pedig szívesen meséltem volna még. Majd legközelebb. :)

    Hobbiról hobbira

Váradi Zoltán: Kerékpárról sokkal szebb a világ…

    Pakson, az Atomix Kft. primerköri karbantartási csoportvezetőjeként dolgozik a születése óta Szedresen élő Váradi Zoltán. Igaz, az utca nem az ő családnevüket viseli, noha a családból többen is - beleértve az ő családját is – ott építkeztek. Az agilis férfiú igen büszke a feleségére, aki óvónő, s „abszolút profi a gyermeknevelésben”. Ebből is következik. hogy remek gyermekeik vannak: Olívia 19, Zoltán pedig 25 esztendős. Mindketten dolgoznak. Az ifjabb Zoltán hobbiját illetően édesapjához csatlakozott, együtt kerekeznek - hihetetlenül nagy távokat – akár naponta 200 kilométert is.  

    Váradi Zoltán nem a többség által ismert kerékpáron járja be az országot, a Tátrát, a Balkánt, de Szedresből elkerékpározott Dubrovnikba, Krakkóba és még számos helyre… hanem az úgynevezett fekvőkerékpáron. A látvány érdekessége, szokatlansága miatt rengetegen megkérdezik, nem kényelmetlen az adott pózban biciklizni?                                                  

- Dehogy! Inkább nagyon kényelmes. Az ember egy jó kiképzésű „kagylófotelben” utazik fél-fekvő helyzetben, a gerincoszlopa kitámasztva, sőt tekerni is könnyebb, mint a nyerges változatot, hiszen az ember egyik lábával nyomja, a másikkal tolja a pedált, amire biztonságosan rákapcsoljuk a cipőt – hangzik és még sokáig folytatódik a meggyőző magyarázat, amihez még hozzáfűzi a döntő érvet jelentő példát:

- Nem mindegy, hogy az ember a fotelból nézi a tévéműsort, vagy az ülőalkalmatosság karfáján.     

    A kezdetekről Zoltán elmondja, hogy még a „fekvős-korszak” előtt naponta kerekezett be szekszárdi munkahelyére és vissza Szedresbe. Hangsúlyozta, az ember számára a szükséges és fontos mozgás okán. Aztán 2000-ben Simontornyán meglátott – és naná, hogy beleszeretett – egy fekvőkerékpárt. Nyomban elhatározta, hogy ilyen – maga a csoda ez az egyszerű szerkezet - neki is lesz. Amúgy ez a gép nem olcsó, ahogyan fenntartása sem, hiszen a minőségi, azaz drága, ám elkopó alkatrészeket folyamatosan cserélni kell. „Meghálálja az ápolást, a gondoskodást, gazdáját nem hagyja az út mellett”, mosolygott a jó-beszélőkéjű fekvőkerékpáros, miközben ő már a Balkánon járt. 

    - Bármennyire elképzelhetetlen, ott nagyon készségesek, segítőkészek az emberek. Örömmel engedik az udvarukon sátorozni a vándort, vizet adnak neki, s megkínálják azzal, amijük éppen van. Amúgy mi kerékpárosok is változunk az idők során. Toleránsabbak, segítőkészebbek, más hozzáállásúakká válunk, váltunk. Különben a fekvőkerékpározás hatással volt az autóvezetésemre is: türelmesebb, nyugodtabb, előzékenyebb lettem, bár agresszív soha nem voltam. – magyarázott Zoltán, majd kibökte a számomra eszmei mondanivalóul is szolgáló mondatokat.

    - A kerékpározás ember- és táj-közeli műfaj, e szerkezeten ülve a tekintetünk nem kerüli el a csodákat, szóval onnan nézve egyszerűen egészen más, szebb a világ. – újabb mosoly, ami már nekem is természetes. Kiderül, hogy ez egy világutazó baráti házaspár teljesítményét élteti. Lassan öt éve vannak úton „csodakerékpárjaikon”, most éppen valahol Mexikóban járnak.

    Ám maradjunk Zoltánnál, akit magamban „főhobbistának” titulálok. Mert a tanulás és a zene szintén életelemei közé tartozik. A szakiskola után a levelezőn elvégezte a szakközépiskolát, majd megszerezte a technikusi, sőt negyven esztendősen pedig felsőfokú programozói végzettséget.

    Zenélésre is „jutott” néhány sor. Az affinitást déd- és nagyapjától, valamint nagybátyáktól örökölte. Tanult hangszere a hegedű (játszott kamarazenekarban is), de a szintetizátor, a dob – meg több más hangszer – is az élete része. Két parti-zenekarban játszik: a budapesti Lagzi Team-ben és a W-ben, azaz helyiben. Talán kitalálja, hogy lehet a bringán muzsikálni?!      

                                     V.H.M.           

 

Violin lesson

48 évesen már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy reálisan elfogultság nélkül értékeljem magam.Egy ilyen értékelés eredménye a mai döntésem mely szerint abbahagyom a hegedülést.7 év gyerekkori tanulmány és harminc évnyi kihagyás után kezdtem újra három éve. Lelkes voltam és elhivatott, de ez kevés volt.Napi szinten gyakoroltam, a három év alatt szinte egyetlen nap megszakítás nélkül, de azok közül a hangszerek közül amelyeken játszom ezen vagyok a legtehetségtelenebb. mert hiába a ritmusérzék, és a jó fül, ha mindehhez fáradt, fizikai munkában elkopott kezek, és rossz mozgáskoordináció párosul.Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára, lehet újabb három év után már sokkal jobb, aztán még néhány év után már majdnem jó lettem volna, de olyan igazán jó, amilyen szeretnék lenni valószínűleg soha. Arra is rá kellett jönnöm, hogy soha nem versenyezhetem már a fiatal osztálytársaim szellemi képességeivel, hiszen az én agyam már csak hanyatlik, ahogy telnek az évek. Én mindig is klasszikus zenében gondolkodtam,mert hegedülni én csak ezt szeretem, de erre nem vagyok képes olyan szinten, amivel nem taposom sárba a zeneszerzők művészetét. Belefáradtam, hogy rengeteg munka árán sem érem el azt, hogy bármelyik darabot hiba nélkül eljátsszam, az egész hegedülésem egy labilis, ingatag, stresszes valami maradt, ahol minden sikeres ütem csak a véletlenen múlt. Tehát csinálják ezt azok, akiknek ez nem egy teljesítési kényszer, akiknek egy-egy nehezebb rész kigyakorlása nem ütközik lehetetlenbe, hanem rutinmunka, én meg csinálom azt, amihez kicsit jobban konyítok, amihez a képességeim nem ilyen szűkösek. Köszönöm tanárnőmnek Mártának a sok biztatást, és türelmet, amellyel megpróbálta az én lehetetlen mozgásomat hegedülésnek látszó mozgássá változtatni. Nem rajta múlt. Hatalmas élmény volt a Szekszárdi Kamarazenekarban játszani, köszönöm nekik, hogy megtűrtek, és kedvesen viszonyultak hozzám az első perctől.  A koncertjeiket ezen túl is látogatni fogom, és ez így sokkal veszélytelenebb, mert sosem lehet tudni, hogy mikor ül a nézők között egy Hannibal Lecter. Az hogy újrakezdtem jó dolog volt, mert így le tudom ezúttal most már lelkiismeret furdalás nélkül zárni magamban ezt a történetet, ami harminc éven át egy kérdés volt számomra, hogy vajon mi lett volna, ha akkoriban folytatom. Semmi. Egy középszerű, átlagos hegedűs lennék valahol a legjobb esetben, és borzasztóan unatkoznék, és valószínűleg sosem lettem volna annyira sikeres életem során, mint ahogy a valós életutam folytán. ...és ennek valahol örülök. Holnaptól vége a falnak gyakorlásnak, az állandó gyakorlási kényszernek, hogy készüljek órára, koncertre, vizsgára. Ez a három év egyben volt az én utolsó nagy hegedű leckém.