A riportot V.Horváth Mária készítette, akiben egy nagyon jó fej, embert ismerhettem meg, végig oldott, és nagyon jó hangulatban beszélgettünk, és a leírtak ezt szépen vissza is tükrözik. Sajnos a rovat adta keretek nem nyújtottak lehetőséget egy részletesebb interjúra, pedig szívesen meséltem volna még. Majd legközelebb. :)
Hobbiról hobbira
Váradi Zoltán: Kerékpárról sokkal szebb a világ…
Pakson, az Atomix
Kft. primerköri karbantartási csoportvezetőjeként dolgozik a születése óta
Szedresen élő Váradi Zoltán. Igaz, az utca nem az ő családnevüket viseli, noha
a családból többen is - beleértve az ő családját is – ott építkeztek. Az agilis
férfiú igen büszke a feleségére, aki óvónő, s „abszolút profi a
gyermeknevelésben”. Ebből is következik. hogy remek gyermekeik vannak: Olívia
19, Zoltán pedig 25 esztendős. Mindketten dolgoznak. Az ifjabb Zoltán hobbiját
illetően édesapjához csatlakozott, együtt kerekeznek - hihetetlenül nagy
távokat – akár naponta 200 kilométert is.
Váradi Zoltán nem a
többség által ismert kerékpáron járja be az országot, a Tátrát, a Balkánt, de
Szedresből elkerékpározott Dubrovnikba, Krakkóba és még számos helyre… hanem az
úgynevezett fekvőkerékpáron. A látvány érdekessége, szokatlansága miatt
rengetegen megkérdezik, nem kényelmetlen az adott pózban biciklizni?
- Dehogy! Inkább nagyon
kényelmes. Az ember egy jó kiképzésű „kagylófotelben” utazik fél-fekvő
helyzetben, a gerincoszlopa kitámasztva, sőt tekerni is könnyebb, mint a
nyerges változatot, hiszen az ember egyik lábával nyomja, a másikkal tolja a
pedált, amire biztonságosan rákapcsoljuk a cipőt – hangzik és még sokáig
folytatódik a meggyőző magyarázat, amihez még hozzáfűzi a döntő érvet jelentő
példát:
- Nem mindegy, hogy az ember a
fotelból nézi a tévéműsort, vagy az ülőalkalmatosság karfáján.
A kezdetekről
Zoltán elmondja, hogy még a „fekvős-korszak” előtt naponta kerekezett be
szekszárdi munkahelyére és vissza Szedresbe. Hangsúlyozta, az ember számára a
szükséges és fontos mozgás okán. Aztán 2000-ben Simontornyán meglátott – és
naná, hogy beleszeretett – egy fekvőkerékpárt. Nyomban elhatározta, hogy ilyen –
maga a csoda ez az egyszerű szerkezet - neki is lesz. Amúgy ez a gép nem olcsó,
ahogyan fenntartása sem, hiszen a minőségi, azaz drága, ám elkopó alkatrészeket
folyamatosan cserélni kell. „Meghálálja az ápolást, a gondoskodást, gazdáját
nem hagyja az út mellett”, mosolygott a jó-beszélőkéjű fekvőkerékpáros,
miközben ő már a Balkánon járt.
- Bármennyire
elképzelhetetlen, ott nagyon készségesek, segítőkészek az emberek. Örömmel
engedik az udvarukon sátorozni a vándort, vizet adnak neki, s megkínálják
azzal, amijük éppen van. Amúgy mi kerékpárosok is változunk az idők során.
Toleránsabbak, segítőkészebbek, más hozzáállásúakká válunk, váltunk. Különben a
fekvőkerékpározás hatással volt az autóvezetésemre is: türelmesebb, nyugodtabb,
előzékenyebb lettem, bár agresszív soha nem voltam. – magyarázott Zoltán, majd
kibökte a számomra eszmei mondanivalóul is szolgáló mondatokat.
- A kerékpározás
ember- és táj-közeli műfaj, e szerkezeten ülve a tekintetünk nem kerüli el a
csodákat, szóval onnan nézve egyszerűen egészen más, szebb a világ. – újabb
mosoly, ami már nekem is természetes. Kiderül, hogy ez egy világutazó baráti
házaspár teljesítményét élteti. Lassan öt éve vannak úton „csodakerékpárjaikon”,
most éppen valahol Mexikóban járnak.
Ám maradjunk
Zoltánnál, akit magamban „főhobbistának” titulálok. Mert a tanulás és a zene
szintén életelemei közé tartozik. A szakiskola után a levelezőn elvégezte a
szakközépiskolát, majd megszerezte a technikusi, sőt negyven esztendősen pedig
felsőfokú programozói végzettséget.
Zenélésre is
„jutott” néhány sor. Az affinitást déd- és nagyapjától, valamint nagybátyáktól
örökölte. Tanult hangszere a hegedű (játszott kamarazenekarban is), de a
szintetizátor, a dob – meg több más hangszer – is az élete része. Két
parti-zenekarban játszik: a budapesti Lagzi Team-ben és a W-ben, azaz helyiben.
Talán kitalálja, hogy lehet a bringán muzsikálni?!
V.H.M.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése