Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2018. március 24., szombat

"Too many people making too many problems...." /Genesis- Land of confusion/

Túl sokan vagyunk mi emberek. 1976-ban ötödikesként azt tanultam, hogy a Föld lakossága 4 milliárd fő, ez mára 7,6 milliárdra növekedett. Ez nem a bolygónak sok, a bolygó jól el van velünk vagy nélkülünk. Számára csak tegnap érkeztünk, és holnap már nem leszünk itt. Az oxigén a víz, a termőföld csak számunkra nélkülözhetetlen. Egy bolygót nem lehet tönkretenni, csak az ember számára lakhatatlanná, szerintem ez nagy különbség. Azt mondják, hogy a csúszda közepén vagyunk, már nem lehet visszafordulni, a beindult folyamatok lefutása mindenképpen be fog következni. De erről már sokszor írtam, a mai bejegyzésemet egészen más hívta életre. Túl sokan vagyunk egymás számára is. Mindennap tapasztalom, hogy az emberek egymás idegeire mennek. Olyanok vagyunk összezárva, mint egy méhkaptár méhecskéi, akik nem találják a kijáratot a külvilágba, ahol szabadon repülhetnek. A hasonlat azért is jó, mert valahogy úgy is viselkedünk, mint a méhek a kaptáron belül. A belénk kódolt nyughatatlansággal végezzük a dolgunkat, és közben mindenen és mindenkin átgázolunk. Semmiben nem vagyunk olyan tehetségesek a mai időkben, mint abban, hogy miért kell a másikat gyűlölni. Az okok listája végtelen. Lehet egymást a származása, anyagi helyzete, a beosztása, a neme, a vallási és/vagy politikai hovatartozása miatt, azért mert sportol, azért mert nem sportol, azért mert mást sportol, mert autót vezet, mert gyalogos, mert rendőr, mert homoszexuális, vagy csak egyszerűen bármiért, amiben más véleménye van mint nekünk. Ez a gyűlölet bekúszik mindenkinek a bőre alá, frusztrált zombikká változtat minket. Ha jól a mélyére nézünk ezeknek az érzéseknek, legtöbbször a tömény rosszindulatot, másban a jónak meglátásra képtelenséget, vagy egyszerűen csak a csupasz irigységet találhatjuk. Persze csak kevesen olyan bátrak, és őszinték magukkal szemben, hogy ezt be is vallják legalább gondolatban. A rosszindulat talán nem is más, mint a felgyülemlett irigység, és tehetetlenség agresszív megnyilvánulása. A legtöbb ember ennek a szindrómának csak felszínes jeleit mutatja, vagy mert kevésbé fogékony rá, és jók a stresszkezelő technikái, esetleg az ő számára van egy titkos kijárat a kaptárból, vagy csak egyszerűen remekül palástolja. De mindenki környezetében élnek olyan emberek akiknél ez az állapot már meggyökeresedett, és a változásra képtelen alany, csak naphosszat hangoztatja a saját dogmáit, nem kevés energiát vonva el ezzel a környezetétől. Párkapcsolatban egy ilyennel hosszútávon lehetetlen együtt élni, rendre fel is borulnak az ilyenek kapcsolatai, tőlük könnyebb megszabadulni, hiszen csak egy emberről van szó, akinek az életéből kilépve a probléma megszűnik. A nagyobb baj, a munkahelyeken van, hiszen ők azok, akik patikamérlegen mérik a saját, és mások teljesítményét, gondosan ügyelve arra, hogy a munkájuk miatt ne érhesse őket elmarasztalás, és arra is, hogy egyetlen mozdulattal sem végezzenek többet, mint a munkatársak, hiszen az már számukra megalázó, mert hát "...én nem dolgozok senki helyett.....a munkámat elvégzem....ez nem az én dolgom.." és a kedvencem a "...ne nézzen engem hülyének senki...". Mert ők tudják, hogy mindenki csak ártó szándékkal közeledhet feléjük. Rossz hírem van számukra. A nagy többség  a létezésükről sem nagyon szeretne tudni, és nagy energiákat fektet abba, hogy elkerülje őket, hiszen ez az egyetlen út ami némileg garantálja a konfliktus mentes viszonyt. Vezetőként pontosan tudom ki az a (mindig csak egy-két) néhány ember, akik nélkül sokkal jobban működhetne a csapat, és akik gátjai mindenféle csapatépítésnek. Sajnos a jelenlegi teljesítményértékelő rendszerek egyik fő törekvése, hogy kizárja a szubjektivitást az értékelésből, és ezért muszáj SMART célok teljesítése alapján értékelni a munkavállalókat, Népszerű fogalom, lehet vele villogni társas összejöveteleken. Specific (specifikus) Measurable (mérhető) Attainable/Agreed (elérhető) Relevant (releváns) Time bound (tervezhető). Látható, hogy az M a mérhetőséget takarja. Ezzel már eleve az a baj, hogy egy csomó tevékenység van, ami nem igazán ad mérhető teljesítményt, de a legfőbb probléma, hogy a bunkóságnak nincs sem mértékegysége, sem mérőeszköze. Amíg az SI mértékegységek között nem szerepel az "1 durung", és a polcomon nem lesz ott egy hordozható "durungmérő" addig nem tudjuk rangsorba állítani, és dokumentálni azt a megfoghatatlan valamit, ahogy emberek egymással szemben viselkednek, ahogy betartják vagy nem egymás intim szférájának határait, a kommunikációjukban használt szóhasználatot. Lenne olyan aki nálam soha nem kapna erre a kategóriára megfelelő minősítést, hiszen egyszerűen ezen követelmények alapján nem való kollektívába, sőt emberek közé sem. Őket maximum egy alföldi tanyára tudom elképzelni, ahol 5 km-en belül nem lakik más. Az emberek többsége békeszerető, és törekszik a nyugalomra. Amiért ez sosem sikerülhet, az ezek az emberek, mert ők ott vannak mindenhol, és hiába váltasz munkahelyet ott is lesz egy, és szerencséd van, ha ez nem a főnököd. Szeretnék egyszer egy olyan közösségben dolgozni, ahol nincsenek ilyenek, ahol nem kell senkit kerülgetni, és kitalálni a következő megelőző lépést, amiből kirobbanhat a következő perpatvar. Persze az élet valahol igazságot szolgáltat, mert a sikerességhez, szükség van a kompromisszum képességre,  simulékonyságra, a hierarchia elfogadására, és annak kiszolgálásra. Mint mindenhez, ehhez is alázat szükséges. Azok számára akik mindenáron, mindenkin át akarják saját önös érdekeiket érvényesíteni általában nem terem babér. De erre persze újabb megoldások születnek náluk, jön a bűnbak keresés, és meg is találják. A sikertelenség megnevezésében is tehetségesek. A nehéz gyermekkortól, az éppen aktuális országvezetésen keresztül a rasszizmusig (népszerű ok a zsidóság létezése, és világuralma) mindenki hibás. Csak ők maguk nem. Mert ők mindig mindent elkövettek a sikereik érdekében, befektették a szükséges munkát, meghozták az áldozatokat, szinte tökéletesek. Pedig nem. A sikertelenségnek legtöbbször nagyon is racionális okai vannak. Például leginkább a lustaság. Zenészeknél sokszor voltam tanúja, hogy zseniális tehetségű emberekből csak hatodosztályú zenész, lecsúszott alkoholista vált, pedig csak a megfelelő munkát kellett volna befektetni. Tanulás, gyakorlás, tapasztalatszerzés. Gondolom ez minden területen így működik. Sosem fog senki főnöknek kinevezni egy munkahelyen, ha azt látja rajtad, hogy csak szigorúan annyit csinálsz, amennyi a munkaköri leírásodban van, és mindenkinek neki támadsz válogatás nélkül, (szerinted őszinte, szerintem agresszív), durva stílusban, valahányszor a vélt vagy valós érdekeid sérülni látod.
Sokan vagyunk, és még többen leszünk. Túl sok ember életfogytig összezárva kicsi helyeken. Mindegy, hogy ez egy lakás, egy osztályterem, egy iroda, vagy egy szerelőcsarnok. Az antiszociális példányok mindegyikünk életét megkeserítik, valójában nincs erre sem megoldás. Óriási szerencsével találhatsz egy olyan munkahelyet, ahol 4-5 emberrel kell csak együtt dolgozni, és nincs köztük ilyen energiavámpír. De ennek a valószínűsége elenyésző. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy egy közösség minél több évet dolgozik együtt, annál inkább nem tudják egymást elviselni. Ugyanis néhány évig, még lenyelik egymás hülyeségeit, de a harmincadik évben, már meg sem próbálják palástolni az egymásról alkotott, cseppet sem hízelgő véleményt. Pont mint a rossz házasságokban. Talán nem kéne ennyi emberrel kapcsolatban lennünk. Igen tudom mondják az ember társas lény, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez a szerencsétlen lény, és az érzékeny idegrendszere arra lett kitalálva, hogy több száz embert "lekezeljen". Hiszen csak a Face Bookon van mindenkinek vagy 200 ismerőse, akinek minden egyes kiposztolt rezdüléséről azonnal értesülhet, és akarja vagy nem véleményt formál, valamilyen érzelmi hatást kelt benne, egyszóval megtörténik a másik ember általi ráhatás. Talán nem kéne ennyi embert ismernünk. Sokkal kevesebb emberből merítve a napi tapasztalatainkat nem találkozhatnánk ennyi véglettel. Közvetve éljük mások sorsát is, és ez is hat ránk, többnyire negatívan. Persze mindig és mindenre van ellenpélda is. Ahogy frusztrálódunk, ugyanazon az útvonalon meríthetünk motivációt is, de az ember már csak olyan, hogy a rossz tovább ragad meg benne, és a jót hajlamos természetesnek venni, megszokni, elvárni. A világ rohan, mi próbáljuk tartani a tempót, új betegségeket gyártunk magunknak közben. Az okok, munkahely, karrier, élvezeti- és használati cikkek hajszolása, önmegvalósítás stb. Közben pedig valahol ott hátul az agyunk egy sötét zugában nagyon is tudjuk, hogy ez az egész nagyon is véges számunkra, és rövid, ezért állandóan úgy érezzük, hogy lemaradunk valamiről. És tényleg, lemaradunk.  A saját életünkről, végérvényesen.